Ryan King (Matthew Perry) tehát járni kezd a terápiás gyűlésekre, hogy beszéljen a gondjairól és meghallgassa mások problémáit. Ez szép és jó, de továbbra sem tudja magáénak vallani az ott vallott elveket, feszegeti a határokat és áthágja a szabályokat. Beszéd helyett cselekvésre ösztönzi a társait és ez eleinte hatékonynak is bizonyul, de ahogy haladuk, úgy válik egyértelművé, hogy azért ennyire nem egyértelmű a helyzet.
Egy ember problémáit nem oldhatja meg csupán a beszéd, vagy a cselekvés.

Hiába magyaráz neki a gyűléseket vezető terapeuta, Laruen (Laura Benanti) Ryan-nek a saját (és mások) kárán kell megtanulnia ezt a komoly leckét.
Az epizód során két szereplő kerül fókuszba. Sonia, (Sarah Baker) aki párkapcsolati frusztrációit és macskájának elvesztését extrém macskapótlásban vezeti le, főleg Ryan nyomatékosított „Cselekedj!” felszólításának eleget téve.
A másik karakter pedig a csoport korelnöke, a vak öregember, George (Bill  Cobbs). Ő egy igazi sport ereklyének a boldog tulajdonosa volt.
Azé a kosárlabdáé, amit Wilt Chamberlain bedobta a legendás 100. pontját azon az ominózus sporttörténelmi mérkőzésen.
Csak hogy ezt a labdát ellopták tőle és az elvesztésén őrlődő idős úrral is Ryan-nek kell segítenie.
Ehhez kapcsolódik egyébként a rész legmeghatóbb és szebb jelenete, amikor Ryan és George ülnek és hallgatják a meccset. Sőt, egy kis időre a nézőket is „megvakítják”, hogy valami hasonlót élhessünk át, mint a karakterek.

Mindent összevetve, a második epizód tökéletes folytatása az elsőnek, talán valamivel visszafogottabb.
Mind humor, mind dráma szinten és most már körvonalazódott, hogy körülbelül ez a széria ilyen lesz.
Ez az irány, amit kiszabtak neki és a továbbiakban is ez várható.
De mire elég ez? Nekem egy harmadik epizódra mindenképpen, de ez még nem tette vonzóvá a sorozatot.
Nem érzem azt, hogy kíváncsi vagyok a következő adagra, nem izgulok, hogy vajon mi fog történni a szereplőkkel. Bár valamiért mégis szimpatizálok vele…
Majd a harmadik epizód után okosabb leszek. Vagy nem.