Visszatérve az előző gondolatmenethez, valami elképesztő, hogy mennyi pénzt költenek egy-egy mozira, és mégis a befektetett összeg csupán felejthető alkotásokat, nem ritkán borzalmakat eredményez. Ennyi pénz töredékéből sokkal értelmesebb dolgokra is lehetne költeni, amik sorolását inkább el se kezdem, mert nem ez a témám…

Burroughs a legjobb írók egyikeként van számon tartva, már ami a sci-fi műfajt illeti és előszeretettel foglalkozott a Marssal, akárcsak Bradbury. E film is egyik ilyen témájú könyvét dolgozza fel, A Mars hercegnőjét.
Ott a történet, ami igaz, önmagában sem túl egyedülálló, de még ebből is sikerült a lehető legkevesebbet kihozni. Minden alapja, hogy a Marson van élet, van légkör és a hatalmat két város gyakorolja, a gonosz Zodanga és a jó Helium. Köztük időtlen idők óta dúl a háború, aminek köszönhetően a bolygó is lassan pusztulni kezdett. A hadiszerencse mérlegének nyelve Zodanga felé billen, mert nagyhatalmú lények (Mark Strong főleg) egy elképesztő erejű fegyvert adnak a zodangai hadvezér, Sab Than, (Dominic West) kezébe, amivel leigázhatja Heliumot és elpusztíthatja az egész planétát. Főszereplőnk John Carter (Taylor Kitsch az FNL-ből) egy csóró katona Virginiából, akinek az az álma, hogy gazdag legyen és mindent megtesz, hogy egy elfeledett aranybányára bukkanjon.
Meg is találja, ám ott talál mást is, valami sokkal nagyobbat és titokzatosabbat.
Az egyik pillanatban még Amerikában van az 1800-as évek végén, a következőben már egy idegen helyen, amiről kiderül, hogy a Mars. Történetét a naplójából ismerhetjük meg, amit rokona, Edgar (az író) olvas el, aki Carter halála miatt érkezett. Majd lassan kibontakozik szemünk előtt egy közhelyekből összekotyvasztott történet csatározó nagyhatalmakról, idegen lényekről, szerelmi szállal, (Lynn Collins) mindezt összességében két órában, de az eleje és a vége mégis összecsapott.
Az egész történet, de maga a film sem állt igazán össze.

Carter, egy másik bolygó szülötteként, úgy érdemelt ki megkülönböztető figyelmet, hogy úgy ugrabugrál, mint a Pókember. Szóval a főhős nagy harcos, de tényleg, kiáll egy egész sereg ellen – hogy nem unjuk még ezt? A John Carter minden tekintetben középszerű, igen-igen, látványos meg nagyszabású, de manapság ez már nem nagy kunszt. Azt már meg sem említem, hogy erősen átütnek a jeleneteken az Avatár és Perzsia hercege hatásai, még némi vadnyugati Jonah Hex is akad.
Igazából egy mix az alkotás, ami tartalmaz mindent, amit manapság egy blockbustertől el lehet várni és mivel így van, hát nem emelkedik ki a szürke tömegből. Én már a jövő héten sem fogok rá emlékezni, de pár év múlva is csak egy jelentéktelen név marad meg belőle:
John Carter.
Persze egyszer bőven megteszi, aki meg szereti az ilyesmit, annak mindenképp elnyeri a tetszését, mert nem mondhatjuk, hogy rossz lenne. Mert nem az. Csupán arról van szó, hogy annyira sablonok mentén készült, hogy már nem hoz lázba, nem köt le, egy csomó nevet és információt erőltetnek rá a nézőkre, viszonylag rövid idő alatt, ettől zavarossá válik az egész történet és valljuk be őszintén, a látvány és az akciók mellett ennek a jelentősége is eltörpül, mellékes lesz. A szereplők sem kerülnek közel az emberhez, még az egyébként tehetséges Kitsch sem tud kibontakozni, de a többi színész és színésznő sem nyújt maradandót.
Egy közönséges, könnyen felejthető produkció ez, ami a nagy összegek ellenére is megbukott a mozikban.