Pete Travis (Nyolc tanú, Végjáték) nem a rendezői elit, de ehhez a mozihoz igenis jó választásnak bizonyult.
Együttműködve a forgatókönyvíróval, Alex Garlanddal, (28 nappal később, Napfény, Ne engedj el! – mind remek darab) aki egy méltatlanul nem elismert író. Remek dolgokat tett le eddig az asztalra és most a Dredd-del is nagyot alkotott. Ebben közrejátszott, hogy ő maga is rajongója a képregénynek, ezentúl pedig, munkája során többször is konzultált Wagnerrel. Ennek eredményeként remekül sikerült megteremteni a disztópikus és nyomasztó légkört, mely a képregény sajátja. Azt a posztapokaliptikus világot, melynek megvalósítására minimális költségvetés állt rendelkezésre. Ez az oka a már fentebb említett szürkeséget, ami viszont remekül illeszkedik a világ sivárságához és érzelemmentességéhez. Egy szóval:
A kevés pénz jót tett a produkciónak.
Rákényszerültek, hogy ne látvány mozit készítsenek, hanem legyen is benne valami.
Ez a nehezen megfogható és megmagyarázható „valami” meg is van a Dredd-ben.

A minimalista történet a jól ismert Megacity 1-ben játszódik, ott is egy teljesen elszigetelt torony-és lakóházban (szervusz low budget!). Azonban a jól körülhatárolt teret sikerült feltölteni és kihasználni, talán nem teljes mértékben, de azért így is tisztességes munkát végeztek.

(Azért, aki látta a The Raid Redemptiont annak gyanúsan ismerős lehet a helyzet.)

Az események hátterét, a történelmet, a karaktereket nem magyarázzák. Egyszerűen elkezdődik a történet és kész. Nem fárasztják a nézőt az annyiszor (és sokszor feleslegesen, vagy rosszul) alkalmazott háttér megfestésével. Ezt mindössze pár ecsetvonással elintézik.
Megmutatják Megacity-t, ami azért annyira nem kelti futurisztikus település érzetét, ezáltal az ember nem érzi olyan távolinak ezt a jövőképet, könnyebben magávévá tudja tenni. A hangsúly a ridegségen, a kietlenségen és a színtelenségen van. A Stallone filmmel ellentétben, ahol túlzsúfolt utcák voltak és szín, forma kavalkád. Itt hatalmas épületeket látunk és koszos utcákat, ahol az ember aprónak érzi magát, ahogy a többi emberrel összezsúfolódva tengeti életét. Egy ilyen közegben könnyebben elszabadul a káosz, a bűnözés is hamar irdatlan problémává válhat. Mindent a bandák uralnak, az utcák a drog és a nyomor poklai.
Megacity a bűn városa, ahol egy maroknyi rendfenntartó igyekszik ellátni végtelen és hatástalan munkáját.
Ők a Bírák, akik az utcákat járva tesznek igazságot. A szélsőséges körülmények, szélsőséges válaszlépéseket követelnek meg. Így a Bírák egy személyben ügyészek, bírák és hóhérok, akik szigorú eszközökkel tartják be a törvényeket. Közülük is a legszigorúbb, legmegingathatatlanabb és legkíméletlenebb, Dredd.

A szerepére Karl Urbant találták alkalmasnak, – és valószínűleg megfizethetőnek - aki remekül helytállt, bár a tényszerűség megköveteli, hogy elismerjük:
Sok mindent nem tett.
Nagyjából annyi is elég volt, hogy szűkszavú legyen és arcizma se ránduljon. Ebben nagy segítségére volt, hogy – ahogy a karakter sem – egy pillanatra sem vált meg a sisakjától.
Nagy színészi alakításról nem beszélhetünk, az eredményt azzal érte el, hogy teljesen merev és kis túlzással élve, nem alakít.
Azonban kifogástalan munkát végzett.

Dredd a történet szerint a nyakába kap egy ifjú bírát, (Olivia Thirlby) akit magával kell vinnie és értékelni a nap során tanúsított munkáját és magatartását. Lényegében mentorál és vizsgáztat.
Az újonc, Anderson azonban nem közönséges ember. Egy mutáns, pszichés képességekkel.
Útjuk egy több emeletes lakóházhoz vezeti őket, amit a Ma-ma, (Lena Headey) az örömlányból könyörtelen bandavezérré avanzsáló nőszemély ural. A befolyásos bűnbanda lezárja az épületet, a bírák benn ragadnak, nem menekülhetnek és a banda tagjain kívül még a ház lakóit is rájuk uszítják.
Ketten egy egész ház ellen. Igazán szép munka a feszültségteremtés terén, a körülhatárolt terület felhasználásáért is dicséret illeti a készítőket.
A történéseknek, mutatós akcióknak köszönhetően nem válik unalmassá a film, annak ellenére, hogy ugyanazokat a szürke falakat bámuljuk egyfolytában.
Ettől fogva vadásznak rájuk és a túlélés a tét.
Nincs könnyű dolguk a benn szorult bíráknak és az újonc is elég nehéz vizsgatételt húzott.

Jól látható, hogy a film egyáltalán nem nagyszabású, varázsa az egyszerűségében rejlik, a jól megalapozott hangulatra és az illeszkedő, de azért nem kiemelkedő színészi alakításokra alapoztak. Hitelesebbé válik ezáltal a mozi is, észre sem vesszük és vége is az alkotásnak. Jól szórakozunk rajta, nincsenek felesleges sallangok, csak a lényeg.
Se hülye poénok, se szerelmi szál, se magán drámák.
Egyszerűen csak ridegség, keménység, kíméletlen igazságtétel és harc az életben maradásért körömszakadtáig. Még csak moralizálással sem bajlódtak.
Ez sem baj, a főszereplő egyébként sem filozofikus alkat. Csupán egy gyilkológép, aki elvégzi a feladatot. Kivizsgálja az eseteket, döntést hoz, majd ítéletet hirdet. Mindezt könyörtelenül és drákói szigorral.
Igen sajnálatos, hogy mozis bukása miatt nem folytatják, pedig ebben a koncepcióban talán lehetne potenciál egy második-harmadik részre.