Az alább következő német mozi merészen fekete-fehérben prezentálja mondandóját, mely a falusi élet békéje és az erőszak durvaságának ellentétére épít. Michael Haneke rendező egy szimpatikus, ám riasztó hangulatú alkotást készített, melyet némi misztikummal is megfűszerezett. A két Oscar jelölés, illetve a számos egyéb díj azt bizonyítja, hogy egy érdemes művel van dolga a nézőnek.
Elég hosszú film, ami egyszerűségével fogja meg az erre fogékonyakat.

Erkölcs és tisztesség.

E két szó az, ami a középpontba helyezhető az alkotással kapcsolatban, mint ahogy a cím  is a morál és az illem fontosságára utal, hiszen e textildarab szimbólumként funkcionál.
Helyszínünk egy piciny falu Németországban, amiben az első Világháború előtti feszültséggel terhes időszakban különös és kegyetlen események zajlanak le. Ekkor már érződött a világméretű vérontás előszele, ez a vihar előtti csend időszaka. Durva hirtelenséggel a nyugalmat félelem és düh váltja fel, oly mértékű agresszió hajt ki a falusi harmóniából, mely alapjaiban rengeti meg a lakosságot.
Minden a helyi orvos furcsa lovas balesetével kezdődik, melyet egy kifeszített kötél okozott.
Emiatt persze nyomozás veszi kezdetét, de nem vezet eredményre, ám mindez csupán az előszobája az elkövetkező borzalmaknak. Persze senki ne gondoljon itt vérengzésre, vagy a megszokott kegyetlenkedésekre, amiket az utóbbi évek filmjeitől megszokhatott. Nem, a történések attól borzalmasak, hogy nem illenek ebbe az idilli faluba. Nem megszokott, nincs helye a régimódi népek lakta helyen.

Az első balesetet újabb követi, majd eltűnik a báró (Ulrich Tukur) fia. A tettes nem kerül elő, csak a különös kegyetlenséggel megkínzott kisfiú. Ekkorra már nyilvánvalóvá válik, hogy a békesség hátterében komoly indulatok állnak. A mélyben olyan erős érzelmek vibrálnak, amik gyökerestül fordítják fel a falut. Történetünk főszereplője, a helyi tanár (Christian Friedel) kezd nyomozásba, hogy feltárja azokat a rejtegetett érzelmeket, melyek a szörnyű eseményekhez vezettek.

Jól érezhető, hogy a bűn mindenütt ott van, nincsenek egyértelmű szereplők, folyamatosan új és újabb oldalait világítják meg a karaktereknek. Emellé még folyamatosan a felfordulással fenyegetőzik a film, míg egy olyan másfél órás bevezető után betetőznek az események. A bábaasszony fogyatékos fiát is brutális módon bántalmazzák. A nyomkeresés továbbra sem vezet eredményre, a tanító azonban kezd ráérezni az ellentétekre, elkezdi meglátni a sok képmutatás mögött rejlő igazságot.
A zárás nem oldja fel ezeket a hatalmas ellentéteket, nem veszít intenzitásából, hiszen teljesen nyitva marad a vége. Nem kapunk válaszokat, sejtések maradnak csupán, melyek számos lehetőséget nyújtanak.
Ki, vagy kik a felelősek ezekért a tettekért?
Majd mintha mindez csak előjáték lett volna, kitör a Világháború. Ezt persze már a tanító meséli el, aki a film során gyakran narrál, további adalékot adva a történethez.
A sztori igazi értékét a béke és az erőszak ellentéte adja, illetve a jó helyszínválasztás. Az aprócska települések titkait feszegető cselekmények mindig képesek elragadtatást kiváltani, annak ellenére, hogy már-már bődületes klisék. Ám Haneke mindezt borzasztó egyszerűséggel ábrázolja, a megdöbbenést az erkölcs, a kegyetlenség és a képmutatás triója váltja ki. Megtámogatva mindezt remek gyerek és felnőtt színészekkel.
Friedelnek is ez volt az első filmje, mégis remekül megbirkózott a főszereppel.
A fehér szalag egy különleges film, ami azonban könnyedén unalmassá válhat – elsősorban hossza miatt – azok számára, akiknek nem fekszik ez a stílus. Valóban akadnak vontatott jelenetek, melyek elveszik az élmény élét, ám ezek egytől egyig a nagyobb horderejű események előkészítésének eszközei, céljuk a nagyobb hatás elérése, hiszen a film is lassan indul be. Bőven egy óra után.
Ettől függetlenül sajátos és eredeti alkotás, ami főként az ábrázolás módjában nyilvánul meg inkább, mint a történetben.