A Szárnyas Fejvadász után a Retro Sci-fi Hétvége következő bejegyzése a Stalker.
Andrei Tarkovsky, az orosz filmművészet legendás alakja, nem akármilyen munkára vállalkozott azzal, hogy mozgóképet varázsol Arkadi és Boris Sztrugackij nagysikerű kisregényéből a Stalkerből.
Mint az a dátumból is látszik, nem nagyon számíthat a néző látványos megjelenítésre – mai értelemben – gyakorlatilag a forgatási helyszínek kiváló ízléssel történő megválasztásán túl nem igen fordítottak időt a vizuális elemekre. Az egész film, illetve a történet inkább amolyan emelkedettebb, szellemibb irányt vesz.

Kövess a Zónába…

A retro sci-fi hétvége jegyében, én a Blade Runner, vagy, ahogy a (szerintem béna) magyar fordítás szerint ismerhetjük, című tudományos-fantasztikus filmet szeretném bemutatni. A címét szerintem mindenki ismeri, viszont úgy vélem, hogy magát a filmet is illik ismerni, hiszen nemcsak műfaján, hanem az egyetemes filmművészetben is eléggé alapműnek számít és azt már itt az elején meg kell, hogy mondjam, nem érdemtelenül. Remélem, hogy ez az írás talán a ti és mások kedvét is meghozza majd, e remekmű megnézéséhez. A tudományos-fantasztikus filmeknek mindig is kedvelt és gyakran használt témája volt az embernél erősebb és értelmesebb gépek témája. A Nexus-6 osztály androidjai küllemre teljes hasonlóságot mutatnak az emberekkel, ám intelligencia, erő és ügyesség terén messze felülmúlják teremtőiket. A genetikai mérnökök biztonsági megfontolásból mindössze 4 éves élettartammal ruházták fel a replikánsokat, ha ennél tovább élnének képesek lennének megtanulni az emberi érzelmeket és nem lehetne megkülönböztetni őket alkotóiktól. 2019-re az emberiség meghódítja a kozmoszt. A replikánsok a világúr kolonizálásának közkatonái: bányákban robotolnak, katonaként harcolnak, vagy éppen társaságot nyújtanak az emberi tengerészgyalogosoknak és egyéb olyan feladatokat teljesítenek amelyek kockázatosak vagy visszatetszők az emberek számára. A Nexus-6 androidok azonban lázadni kezdenek sorsuk ellen és hosszabb élettartamot követelnek. A Roy Batty által vezetett csoport visszatér a Földre és megkísérel eljutni a Tyrell társaság főmérnökéhez, aki reményeik szerint képes átírni genetikai kódjukat. A rendőrség egy veterán fejvadászra (blade runner-re) bízza a lázadó replikánsok kiiktatását: Rick Deckard feladata megtalálni és megsemmisíteni a Nexus-6-osokat. Azt már rögtön le kell tisztázni, hogy a Blade Runner nem a pörgős, akciódús, effektekkel és robbanásokkal tarkított, a Sziget-hez vagy a Star Wars-hoz hasonló látványsci-fi-k közé tartozik. Nem, Ridley Scott egy kifejezetten sötét, komor, nyomasztó hangulatú lassan csordogáló, fokozatosan felépítkező, elgondolkodtató művet alkotott. Akinek ezt nem veszi be a gyomra az csak saját felelősségére próbálkozzon ezzel a klasszikussal. A hangsúly itt a filozófiai problémákon, a komoly erkölcsi alapkérdéseken van. Az ember környezettel szemben való helytelen hozzáálása, és tulajdonképpen istenkomplexusa jelenik meg a filmben, ebben mélyül el Scott (akkoriban) merész, intelligens és érzékeny sci-fije. Persze a rendező a szinte már védjegyévé váló erős vizuális megjelenítést sem felejtette el. A hatalmas, futurisztikus felhőkarcolók, az éjszakát bevilágító, hivalkodó neonreklámok között lebegő és világító autók cikáznak és ez bizony elképesztően jól néz ki, még mai szemmel is. Ebben a világban élnek és dolgoznak a replikánsok, akik erőben, értelemben messze felülmúlják alkotóikat és ha nem 4 éves élettartamra készítenék őket eltanulnák az emberi érzelmeket is és így minden szempontból felsőbbrendűvé válnának tőlünk, emberektől. Ebben a világban a néző folyamatos odafigyelésre és gondolkodásra van kényszerítve, hogy észrevegye a háttérben húzódó morális kérdéseket, mert a Blade Runner nem tolja direkt módon az arcunkba a mondanivalót, ezt magunknak felfedeznünk és elgondolkoznunk a mozi által elénktárt sötét jövőképen. Természetesen a Szárnyas fejvadász kapcsán nem feledkezhetünk meg Vangelis csodásan szép zenéjéről. Tényleg zseniális és olyan hangulatot áraszt magából, ami még a film nélkül is maximálisan élvezhetővé teszi (sok filmzene épp itt vérzik el, nem működik önállóan). Szomorú és borongós akárcsak a film, de mégis ez teszi igazán gyönyörűvé. A kép és a zene legjobb összefonódása pedig talán az a jelenet, amikor a Rutger Hauer által játszott replikáns megmenti, majd utolsó szavaival ráébreszti az élet értelmetlenségére Deckard-ot (Harrison Ford, élete talán legjobb alakításában) a zuhogó esőben. Ilyen volumenű filmre, a csilli-villi űrcsatákkal és fénykardpárbajokkal tarkított Star Wars korszak közepén azonban sem a közönség, sem pedig a kritikusok nem voltak felkészülve, így Ridley Scott mozija minden téren hatalmas bukást könyvelhetett el magának. A filmrajongók- és esztéták is csak egy évtizeddel később fedezték fel a film értékeit és nagyszerűségét. A sors fintora, hogy azóta számos kiadást élt meg a Szárnyas fejvadász és azóta is minden egyes verzió megbukott anyagilag, sőt sokak szerint még a mai napig sem volt képes visszatermelni a gyártási költségeit (ez mondjuk szerintem túlzás). Páratlan, zseniális és a közönség által méltatlanul alulértékelt film a Szárnyas fejvadász, Scott egyik (szerintem a) legjobbja, hatalmas mondanivalóval, gyönyörű zenével és csodálatos látványvilággal. Műfajában a legjobb, és a világ legjobb filmjeinek sorában is méltó helye van.

A hosszú szünet után ismét folytatódik a boldog városka története, mely ezzel az epizóddal rögtön fel is vezeti a befejezést. Az utolsó előtti részben visszavettek a készítők, moderáltabbak voltak a történések, de eleddig rejtett kapcsolatokra derült fény.

Mi lesz itt?

Őszintén szólva nem tudom, hogy miért néztem meg. Láttam az előző két részt, a könyveket is olvastam, de amikor a harmadik részt elkezdtem olvasni könyveben, nem jutottam tovább száz oldalnál.

Eleinte reménykedtem, hogy a folytatás jobb lesz, mint a New Moon, és végső soron valamivel jobb volt, de ennek sem volt túl sok története. Lehet nem egyetérteni velem, sőt elég valószínű, hogy a legtöbb ember nem fog örülni ennek a kritikának, de én így látom. Nem tetszett. Lehet, hogy már kinőttem belőle, vagy túl sok sablonos romantikus filmet láttam... Ki tudja?

Na, de most ennyit az én véleményemről...

Tovább...

A film tavaly télen került mozikba és elég méretes port kavart, mivel azt állította, hogy megtörtént eseményeken alapul. Ebben nincs is semmi kivetnivaló, az azonban már szöget üthet az ember fejébe, hogy:
Na, de emberek! Ez földönkívüliekről szól!
Erre jó páran azonnal szkeptikusak lesznek, de mindez nem számít, hiszen a film a lényeg. Amelyről - nem mellesleg – gyorsan kiderítették, hogy ez az egész hazugság. Csupán egy marketing terv részeként reklámozták úgy, mintha valós események alapján készült volna a film.
Mindezektől függetlenül, az egy dolog, hogy a tervük bejött, a film maga is tűrhető.

Galaktikus meeting…

Az alábbi írás az első Vendégbloggerünk, Kása Ferenc munkája:
A Mr. Nobody, a valaha készült legdrágább belga film, egy sci-fi-be oltott romantikus pikareszk-történetet tár elénk, melynek ötlete 2001-ben merült fel a rendezőben, Jaco Van Dormaelben. Nem túl szerencsés, hogy tavaly David Fincher hasonlóan nagyívű Benjamin Buttonja előbb került a mozikba, hiszen Dormael filmje nem csupán grandiózus történetvezetésében, de szemkápráztató vizualitásában is versenyre kelhet a hollywoodi megaprodukcióval, filozofikusságával pedig le is körözi azt.

Folytatás...

Az ötödik rész kicsit más volt, mint az eddigiek, főként azért, mert egy-két dolog napvilágot látott, már legalább valami halvány elképzelésünk lehet arról, hogy mi folyik itt. Ez némiképp más irányba is tereli, terelheti a sorozatot, amely kissé sajnálatos, hiszen a misztikus vonalnak így búcsút inthetünk.

A cikk ide kattintva folytatódik spoileresen...

Egy unalmasabbnak tűnő részen vagyunk túl, amelyben mégis történtek olyan váratlan események, amelyek elmozdítottál a sorozatot a holtpontról és jó táptalajul szolgálnak a további találgatásokhoz. El kell ismerni, hogy talán ez volt a leggyengébb epizód eddig, de valahogy mégsem tudtam unatkozni.

A cikk folytatódik spoileres tartalommal a tovább mögött...