Hogy nyerő ötlet-e ugyanazon tréfák újbóli bevetése, egyértelműen csak akkor határozható meg, ha megtapasztaljuk azokat a tréfákat.
Néha többször is elsülhet ugyanaz jól.
Ezt a TBBT-ban eddig is jól alkalmazták, hacsak Sheldon háromszor kopogós mániáját vesszük, máris érthető miről van szó. Az eddigiek közül ez az epizód volt a legszembeötlőbben ismétlésre épülő.
Szembántóan sok mindent talál benne az ember, amit korábban már elsütöttek.
Egyre inkább kiviláglik az epizódokból, hogy a készítők ugyanazokat a dolgokat mutatják meg nekünk, csak egy kicsit másképp, miközben jól láthatóan kifogytak az ötletekből. Már, ami a részek kitöltésével kapcsolatos, mert az alap sztorikkal nincsen gond, a srácok élete is halad valamerre, de a poénok terén már ritkulnak a nagy dobások. Persze hajlamos vagyok elégedetlenkedni apróságok miatt, hiszen nem rég még remekül szórakoztam a Wolowitz az űrben gegeken.
Azért mégis, ezen a részen nagyon nyomot hagyott a töltelék jelleg.

Rögtön az elején egy újrázásba futunk, az első évados Howardféle táncolós poén átmaszkírozásába.
Majd belép Sheldon és közli, hogy szójátékot játszik a neten Stephen Hawkinggal.
Hawking már vendégszerepelt a szériában, ezúttal viszont csak a hangját hallhatjuk, azt is csak egyszer.
A bonyodalom most az, hogy Sheldon intellektuális dilemmába kerül, hiszen a játék során nagyon csúnyán elveri az elismert tudóst, aki ezen megsértődik. Sheldon viszont barátkozni szeretne vele.
Akkor ezt most el lehet képzelni…

A másik szál – mert ahogy azt megszokhattuk, általában kettő van – lényege pedig az, hogy Penny beiratkozik a helyi fősulira és történelem órákat vesz. De eltitkolja a barátja elől, nehogy az túlpörögje a dolgot. Aztán persze elmondja neki és Leonard, természetesen túlpörgi.
Ebből aztán szintén adódik némi ellentét.
De a legjobb poén mégis e kettő összességéből adódik:
Sheldon és Leonard leülnek a konyhaasztalhoz, hogy megvitassák a problémájukat, segítsenek egymásnak. Ehhez egy sakkórát is igénybe vesznek, mert mindenkinek öt-öt perc jut.
A régi időket idéző poén. 
Ezen túl egyedül az akcentussal való viccelődést lehet a sorozat javára írni – azok és egymás utánzása általában elég jól szokott ülni. Ebben egyébként Melberg és Rauch a király, de Raj amerikai akcentje is sokat fejlődött.
Mindent összevetve a részben voltak jó pillanatok, de nem nevezhetem a legjobban sikerültebbnek.
Néha ilyen is kell. Az egész ismétléses mizériát az menti meg, hogy a poénok, átlagban, azért még mindig elég jók.