A második epizód kommandós incidense után, a külső fenyegetés helyett, elsősorban a belső feszültségek kerültek előtérbe.
Hiányoltam Serrat (Sahr Ngaujah) fellépését a betolakodókkal szemben, pedig a helyi kiskirály nem tétlenkedett, sőt kemény kézzel markolta meg az amerikaiaknak ott, ahol a legkellemetlenebb a számukra. Ez pedig az embereik, a legénység.
Három tengerészt rabolt el és sajátos váltságdíjat követel értük, aminek teljesítéséért a kapitánynak és a hajó legénységének ki kell merészkednie a saját maga által meghúzott határokon túlra.

Ez persze abszolút nem veszélytelen és Serrat nem ismer kegyelmet a szigorú feltételekkel kapcsolatban.
Chaplin (Andre Braugher) és a sziget ura szembe kerül egymással, eljutnak a robbanáspontig és innentől kezdve bármi lehetséges. Serrat fenyegetése nagyon komoly, hiszen annak ellenére, hogy egy kicsiny szigetet birtokol, az emberek hűségesek hozzá, ha nem is szeretik igazán.
Ugyan kemény kézzel kormányoz, de törődik a népével.
A túszokkal való kemény bánásmódja elégedetlenséget szít a bosszúszomjas tisztek között, de nagyon óvatosan kell eljárniuk, mert ha sziget egy fonott kosár, amibe a kezüket dugták, akkor Serrat benne a kiszámíthatatlan kobra.

Serraton kívül azonban a helyiek is elégedetlenek a megszállókkal és ki-kirobbannak zavargások, csetepaték.
Ami csak tovább szítja a legénység lázadókedvét, amiről önként gondoskodik, hogy ne nagyon hagyjon alább.
A kapitány kényszerűségből ki is engedi őt az őrizetből.
Emiatt szembe kerülnek a parancsnokhelyettessel, (Scott Speedman) még tovább növelve ezzel az egyébként sem csekély feszültséget. Prosser fedélzetmester ezzel szabad kezet kapott, hogy úgy szervezkedjen, ahogy csak akar. Prossernek azonban még arra is marad ideje, hogy Shepard hadnagyot (Daisey Betts) molesztálja. Ki tudja, meddig bírja a nő, vagy meddig megy el a fedélzetmester?

S ha már szóba került Kendal parancsnokhelyettes, akkor meg kell említeni, hogy amíg a nejét odahaza meghurcolják, addig közte és a NATO-os tisztségviselő nő, Sophie (Camille De Pazzis) között romantikus szál szövődik. Legalább is valami ahhoz hasonló, illetve még az is lehet belőle.
A másik jól sejthető szerelmi szál pedig a magát italba fojtó, ritkán aktivizálódó King kommandós (Daniel Lissing) és a helyi bár pultos nője, Tani (Dichen Lachman) között szövődik. A két szereplő jól láthatóan közeledik egymáshoz, kettejük szerepe – Lissing kivételével – még nem letisztázott, nem látni még a célját. Talán az egész lényege, hogy legyen az egészben szerelem is, mert anélkül ma már nem lehet eladni semmit sem.
Ez komoly gond lenne, mert eddig a készítők okosan dolgoztak és nem bohóckodtak. Ilyen komolytalan bánásmód nem illene két ilyen kiemelten kezelt karakterhez.

Az ebben a részben háttérbe szorult külső tényezők azonban mégis előretolakodnak, hiszen a globális helyzet igen komoly. Nukleáris háború áll a küszöbön és mindenki azért remeg, hogy ésszel bánjanak azokkal a rakétákkal. De Shepard hadnagy apja (Bruce Davison) is akcióba lépett, hogy kinyomozza a titokzatos tűzparancs eredetét és a kiadója kilétét.
És ne feledjük, a Perzeusz megkaparintásáról sem mondtak még le a felek.
A széria remekül tartja magát, a lazább második felvonás után, a harmadikban megint elhelyeztek egy kisebb adrenalin bombát – bár a 2. epizód kommandós támadása és az ügy ezáltal nemzetközi konfliktussá emelése is remek húzásnak bizonyult. A pilotban megkezdett nem mindennapi helyzetet ügyesen bontogatják ki, okosan halad a sztori, a lehetőségek száma nem korlátozódott, sőt inkább csak nőttek. Nagyon ígéretes.