Ha a szokásos huzavonát leszámítjuk, akkor talán az évad legjobb Fringe epizódját kaptuk. Igyekszem nem magamat ismételni a problémák kapcsán. Az biztos, hogy most szórakoztam a legjobban, de még nagyon messze vagyunk a tökéletestől. Nem is vagyok biztos benne, hogy az a pici plusz visszatér-e valaha.

A pilot meglepően kellemes percei után nagyon kíváncsi voltam, hogy miként sikerült a folytatás. Tipikusan olyan sorozatról van szó, ahol az alapötletben van fantázia, minden azon múlik, hogy miképp tudják a készítők fenntartani a néző érdeklődését. Eddig ezzel nincs semmi gond, még talán jobban is szórakoztam, mint a bevezető rész alatt.

A cím valószínűleg Bree és Gaby titkos kapcsolatára utal, vagy Susen férje elől titkolt álmaira. Ebben a részben ismét a humor dominál, ezért nekem nagyon tetszett. Kétségkívül Bree, Gaby és Lynette a legviccesebb szereplői az epizódnak. Hogy miért?

A lassú kezdés lassú folytatást eredményezett. Már évek óta tudjuk, hogy kedvenc sorozatgyilkosunk nem egy kapkodó idegbeteg. A szálak még korántsem értek össze, a lehetséges kapcsolatok is úgy virítanak, mint szürke szamár a ködben. Némi izgalmat mégis csepegtettek, érdekes szituációk fogják váltani egymást az elkövetkező részekben. Nem halad rossz úton a sorozat, hiszen semmi negatív nem történt, de én mégis szeretnék valamivel több drámát, nagyobb változásokat, fordulatosabb történetet.

A lassú javulás is javulásnak tekinthető, ami dicséretes dolog. Persze a nagyon rossz után csak kevésbé rossz jöhet, az első két rész gyötrelmeit nem tudom lehetne-e alulmúlni. Az alone in the world névre keresztelt epizód sem váltja meg a világot, de legalább pozitív gondolatokat is fel lehet sorakoztatni az értékelésnél. John Noble ismét remekelt.

Úgy látszik, hogy minden kedvenc színészemnél egyszer el kell jönnie egy olyan szerepnek, ami nem tetszik. Kevin Jamesben eddig még nem csalódtam, de ez a film... ez valami elképesztő volt, és a szó nem túl jó értelmében. Vígjátékhoz képest nem volt benne túl sok poén, ami pedig néha néha elszórtan benne volt, azok olyan laposak, hogy alig lehetett észlelni őket. Miért nem adják már fel ezt "az életre keltett állatok, megmondják a frankót" dolgot???

Megéltük és a legendás fantasy író, legendás filmjének újragondolása megint megostromolta a mozikat. Ezt a néző közönség annyira nem értékelte, ahogy az kiderült a beszámolók alapján.
Én is félve kezdtem neki, mert amíg az első, 82’-es film nagy kedvencem, – és még a 84’-es folytatás is elmegy – addig a rémhírek miatt nem bíztam annyira az alkotásban. Marcus Nispel rendezőként eddig nem volt ismert a számomra, de nem is sikerült megjegyeztetnie magát.
Hacsak nem azzal, hogy teljesen átformálta a Howard-féle világot és tönkre vágta Conan figuráját is.

Az előző részek izgalmait követve joggal várhattuk, hogy a változatlan tempó mellett még többet megtudhatunk új ellenségeinkről, mialatt hőseink próbálnak kijutni a megszállt kórházból. Nos, ezek közül nagyjából egyik se jött össze. Egy nagyon gyenge rész következett, ahol alig találtam valamit, ami a sorozatra emlékeztetett. Furcsa módon olyan amatőr hibákkal kellett szembesülni, ami az Odaátra sosem volt jellemző.