Gondoltam vetek egy pillantást erre a filmre, hiszen nagyon kedvelem a germán-kelta vonalon mozgó alkotásokat. Ezzel viszont kőkeményen mellé nyúltam. Nem mondom, hogy véres csatákat és üvöltöző harcosokat vártam… de valamit azért mégis vártam volna. Ezt a filmet nem is tudom, kinek ajánlhatnám, mert szerintem élvezetet csak akkor nyújt, ha gyógyszerektől szedáltan, kábítószertől mélán nézzük. Nekem elsőre sokkot okozott.
Másodjára már egy kicsit jobban tetszett, de lényegében mit sem változtat azon, hogy ez a mozi borzasztóan lassú, vontatott és ember legyen a talpán, aki kihámozza hol van ebben a másfél órás, látszólag értelmetlen semmittevésben a ráció.

Felkészültél? Alig hiszem…

Kétségtelen, hogy Nicolas Winding Refn, e dán férfiú egy egészen sajátságos alkotást készített, melynek hangulata magával ragadó ugyan, de önmagában egy hangulat még nem tesz jóvá egy filmet sem. Refn számos kultuszfilmnek tartott alkotással büszkélkedhet, és ha a Valhalla Rising mást nem is ért el, mint hogy felkeltette az érdeklődésem a rendező más munkái iránt, akkor már megérte.
Az azonban bizonyos, hogy ez a filmje valami kimondhatatlanul réteg film lett és lesz is.
Szerintem sebesen vázolom a történetet, ami annyira egyszerű, hogy már-már egy szűkszavúbb epigramma érzetét kelti.
A mozi játékideje hat fejezetre oszlik fel.

1. fejezet: Harag
Ebben megismerhetjük a Mads Mikkelsen alakította tetovált, félszemű harcost, Egyszeműt, aki egy kukkot sem szól a film során, ám tanúbizonyságot tesz féktelen dühéről, hatalmas testi erejéről, brutális lelkületéről. Ő egy rabszolga, akit urai más rabszolgák ellen küldenek harcba, de Egyszemű még leláncolva is végez mindenkivel. Fékezhetetlenül vad.
És ez a vadság kiszabadul a ketrecből…

2. fejezet: Néma harcos
Egyszemű kiszabadul, és méla csendben elindul, de hogy merre nem tudni, csak úgy megy. Vele tart a már korábban látott kisfiú is, majd összefutnak pár Szentföldre igyekvő istenfélő harcossal, akik magukkal viszik a harcost és a fiút.

3. fejezet: Isten emberei
Ez a rész lényegében arról szól, hogyan indulnak el hajóval a Szentföldre, s hogy milyen megpróbáltatásokon mennek keresztül útjuk során. Hosszú időt töltenek a ladikon, a ködtől semmit sem látva, az éhhalállal és az őrülettel küszködve. A film három helyszíne közül ez a második, melyet egyfajta átmenetként is értékelhetünk, ha úgy tetszik. A valóság és fantáziavilág között, esetleg a földi lét és a túlvilág, vagyis Valhalla, esetleg a Pokol között. Ez a film egyik erénye és legnagyobb hibája is, túl sok az értelmezési lehetőség. Az ember elvész a sok feltételezett jelkép és sugallat között, miközben közel sem biztos, hogy az a pillanatra látott kép, hallott hang, egy szó, valóban olyan lényeges.

4. fejezet: A Szentföld
A címmel ellentétben nem utal semmi sem arra, hogy e hely hová végül kikötnek, a Szentföld lenne.
Mi több egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ez nem az úti céljuk. Némi izgalmat és misztikumot csempész a történésekbe egy támadás, ám alapvetően csak mászkálnak, és azt találgatják, hol a bánatban vannak.

5. fejezet: Pokol
A cím mindent elmond, nem is igazán van itt mit ragozni, a rendező sem ragozta, ugyanis ebben a fejezetben nem történik semmi.
Vagy ha nagyvonalúak vagyunk, akkor nem sok minden…
Egyszemű bámul maga elé, amit még megtámogattak egy rakás nehezen értelmezhető jelenettel. Aki eddig kibírta és nem aludt el a mozin, vagy nem fulladt bele az érdektelenségbe, akkor az ennél a fejezetnél fog.

6. fejezet: Áldozat
A zárás legalább olyan fura és felfoghatatlan, mint az alkotás maga. A fiú és Egyszemű kijutnak a tengerpartra, ahol szembetalálják magukat jó pár bennszülöttel, majd a hatalmas harcos hagyja magát agyonverni.

Eltartott egy darabig, míg felbírtam állni a film elől – amikor másodjára néztem már gyorsabban ment – mert annyira elpihentetett a mozi, hogy attól tartottam, ha hirtelen állok fel, a nagy megerőltetéstől szívrohamot kapok.

Nicolas Winding Refn filmje tökéletes lenne dühöngő őrültek kezelésére, mert oly mértékben ellazít, hogy az már a halállal határos. Ezzel nem is lenne gond – mi több – ha egy kicsikét is alkalmas lenne arra, hogy lefoglalja az embert, hogy egy kicsikét szórakoztasson.
Ezt a fim nagyvonalúan hanyagolja a magyarázkodást, olyan, mintha Refn csak saját magának (meg pár rokonlelkűnek forgatott volna egy filmet), ami összességében nagyon rossz döntés, nem is szimpatikus hozzáállás számomra. Ez öncélú művészkedésnek minősül, amit sohasem szerettem.

Nem baj az, ha egy film nem rágja az ember szájába a mondanivalóját, de könyörgöm:
Ne kelljen már rejtvényeket fejtegetni! Az ilyen Enigma-filmektől feláll a szőr a hátamon.
Az biztos, hogy a látnivaló nagyon egyedi és páratlan szépségű tájakon kalauzol végig ez az emelkedett hangulatú alkotás, ám mindez nem kárpótol semmiért sem.
Az egy dolog, hogy szövegkönyv kb. egy oldalas volt, de az a kevés szöveg is, ami elhangzik semmi támpontot nem ad a nézőnek, céltalan társalgások, jelentést nem hordozó mondatok váltogatják egymást – ha lebontjuk, körülbelül tízpercenként.
Refn egyedi módon nyúlt a témához, azt meg kell hagyni, a gond csak az, hogy nyilvánvalóan többször kellene megnézni ezt a mozit, ahhoz, hogy a megértés piciny csíráját elültethessük gondolataink közé.
E film végignézése viszont elég szenvedős, mivel egyáltalán nem mozgalmas, gyakorlatilag a cselekmény egyenlő a nullával, a szövege sem segít, ha nem vigyázunk, nem filmélménnyel gazdagodunk, hanem egy szundítással.

Számtalan megfejtést olvastam a filmmel kapcsolatban:
Egyszemű-Odin párhuzam, a kereszténység- germán/kelta hit ellentéte, esetleg az egész egy elszállt drogos utazás, ésatöbbi.
De a lényeg az, hogy egyedül Refn fanoknak merem ajánlani a filmet.
Nem hiszem, hogy ez a lakonikus, drogos hallucinációkat idéző, eseménytelen és unalmas alkotás sokakat le tudna foglalni. Vagy le tudna foglalni kétszer.
A legfőbb gond, hogy Refn nem forgatott élvezhető, érthető, magával ragadó filmet, nem jut el a mondanivaló a nézőhöz, nincs befogadás és ez komolyan megbélyegzi a filmet.