Boncasztal (Pathology)

Hatásos téma híján mégis csak muszáj elővenni egy régi jól beváltat, és erre írni egy forgatókönyvet. Ami igaz nem lett túl elmés, láttunk már hasonlókat, a színészekből is lehetett volna még mit kihozni, de mégis. Azért be kell látnom, valahogy mégis lekötött. Még engem is, (és most nem nagyképűségből) pedig olvastam már egy-két olyan orvosi témájú krimit, amitől felszaladt a szemöldököm.

Folytatás...

A helyszín, egy amerikai felkapott hatalmas kórház-komplexum patológiája. Hát persze, mi más. Ha belegondolunk, kinek nem fordult meg egyszer sem a fejében hogy vajon milyen lehet úgy igazából, milyen lehet ott a munka, a légkör, a szag? Ahhoz nem kell nagy képzelőerő, hogy rámutassak, szerintem hiába is mondanák, nincs olyan köztük, aki nem zakkant volna meg, vagy legalábbis amikor kilép az épületből munka után, úgy tekint a világra mint aki nem érzi olyan jól magát idekint.. Inkább ott bent…
Nekem ne mondja senki, hogy nem lehet beleőrülni. Szerintem bele lehet. De mindemellett hozzátenném, hogy nélkülük sehol se lenne az orvostudomány. Engem érdekel a munkájuk, és teljes mértékben elismerem amit csinálnak. Az már csak a hab a tortán, ha a természetes ellenérzésünket és elfojtott félelmünket a krimi iránt érzett rajongásunkkal egyesítik filmben vagy könyvben.

A orvosok nem beszámíthatóak. Viccelődnek, tarkónvágják egymást egy májjal vagy egy vesével, szendvicset esznek a halott mellett, eközben vidám zene szól és jó hangulat. Vezetőjük a sztár-rezidens Jake Gallo (Michael Weston) aki a legőrültebb, ráadásul az az ijesztő, hogy még stílusa is van. Jön egy új orvos közéjük, egy jólfésült, szakmailag kifogástalan fiatal férfi személyében, ő Ted Grey (Milo Ventimigla). Eleinte nem kedvelik, mert még nem volt „betörve”. Ted karaktere nehezen értelmezhető, mert végül beáll Jake „bandájába” de aztán bűntudata van, de szemrebbenés nélkül folytatja úgy, hogy nekem úgy tűnt élvezi. A JÁTÉKOT.

Jake találta ki, lényege hogy mindenkire rákerül a sor. Ölni kell, kreatív és leleményes módon. Mindegy hogy kit, de általában olyan bűnözőket, akiket a kutya sem keresne ha eltűnne. Mikor megtette, akkor a kórház pincerészén találkoznak a tagok, és gyakorlatilag diagnózist próbálnak felállítani. Napközben a munkájukat végzik, éjszaka tivornyáznak. Ha kitalálják a halál okát, akkor vége a játéknak. Aznapra.
Ami az én életemből kimaradt eddig, hogy a patológusok bódult állapotba kerülnek drogok és erős fájdalomcsillapítók hatására majd a hullák mellett, erős vágyat kezdenek érezni egy ellenkező nemű iránt (már aki), hogy egymáséi legyenek. Ez valami olyan sajátságos érzés, „szakmai titok” lehet, amit én valószínűleg sohasem fogok megérteni, de olvastam, hogy van valamiféle hasonló érzete az orvosoknak. Mondok példát. Az a pillanat, amikor is nekikészülve fogja a leheletvékony pengéjű szikét és a mellkasra helyezi. Az, mikor a pengét belemélyeszti a bőrbe, a húsig, majd könnyedén végrehajtja az Y alakú bemetszést, az már könnyfakasztó. Szerintem nagyon gyorsan, észrevétlenül tudhat az ember elindulni a lejtőn lefelé. Jack nem fogja fel a gyilkosság tényét. Ő csak gyakorolni akarja a hivatását szüntelen, hogy azon töri magát, hogy kitalálja a diagnózist.

Tedet nagyon mélyen magával ragadja az örvény. Mire rájön mi történik körülötte, már késő. Észre sem veszi és már ő maga is öl, besegít, hazudik a főnökének, a szakmai kihívást kezdi látni. Ő a tünetek, a leletek, a vizsgálati eredmények és a szakkönyvek világában élt eddig. Most tapasztal. Így könnyen előfordul, hogy nem tud már ép ésszel dönteni jó és rossz között. Van egy barátnője aki oda hozzá akar költözni hogy többet legyenek együtt. Ki akar szállni.
De a játékból nem lehet.

Rájuk gyújtja a pincehelységet. De Jake meg tud szökni. Mikor Ted hazaérne a munkából, a barátnője már meghalt. Jake utolsó tökéletesnek gondolt feladványa volt a lány. De nem Jake fog nyerni. Tedre támad a kihalt boncteremben, aki az egyik ott dolgozó „mellékszereplővel” élve felboncolja a férfit.