Wong Kar Wai írt egy fura forgatókönyvet, majd egy annál is furább filmet rendezett belőle, ami két korábbi alkotásának, a Vadító szép napoknak és a Szerelemre hangolva című filmeknek a folytatása.
Hogy ez valóban így van-e, nem tudhatom, mivel a két előzmény mozit nem láttam – de ami késik, nem múlik.
Engem megragadott a rendező stílusa és a történet bemutatásának módja.
Tulajdonképpen ez is csak a szerelemmel foglalkozik, illetve a bánat és a szenvedés tárgyát járkálja körbe.
„Nincsen rózsa tövis nélkül.”, „A szerelem fáj!” és a többi közhely, a könyökünkön jönnek már ki ezek.
De ez a kínai úriember olyan egyedi módszert alkalmaz, hogy az mindenképpen említésre méltó:

A történet rém egyszerű – ezzel együtt ijesztően bonyolult – és további különlegessége, hogy nem igazán lényeges és nem homogén. Lényegében több különböző történetszál váltakozása, időnkénti egybemosódása, ami eléggé megnehezítheti az események értelmezhetőségét.
Főszereplőnk Chow Mo-wan (Tony Leung), aki egy balsorsú író, egy reménytelen szerelmes, egy elveszett lélek, egy viharos tengeren sodródó csónak. Egyszóval összetett személyiség – megfigyelhető egy érdeklődésre számot tartó párhuzam a főszereplő személye és a film között.
Chow beköltözik egy hotel 2046-os szobájába, ahol belevág azonos című regényének megírásába.
Ez a könyv egy férfi utazásáról szól a titokzatos 2046-ba. Időnként egy vonat indul 2046-ba, ahol a pletykák szerint az utasok megtalálhatják elveszett emlékeiket.
Ez a kötet alkotja a mű egyik szálát, a sci-fi vonalat, mely körülbelül az egyórás határ átlépése után jelentkezik intenzívebben. De igazából ez csupán egy érdekesség, egy művészi fogás a mondandó árnyalására. Hiszen a lényeg Chow és az ő élettörténete, az emlékek felidézése, melyben a nők, mint mérföldkövek álldogálnak végig az életútján.

A film során fokozatosan tárul fel előttünk a főhős jelleme, mely valódi, reális ember képét mutatja. Megmutatkozik az önsorsrontás és a gyarlóság sötétebb színezete, vegyülve a karakter időnkénti „színpompásabb” tulajdonságaival. Bemutatva ezáltal, hogy egyetlen ember is lehet annyira sokféle, hogy belekáprázik a szem. Chow egy ilyen figura, egyszerre ébreszt szánalmat, undort és valami elszomorító szimpátiát. Az események, míg térben főként egy helyben játszódnak, addig időben ez nem így van. Alapvetően a 60-as években járunk, de a főhős visszaemlékezései miatt ugrálunk az időben, múltba és jövőbe egyaránt. Ez szintén a követhetőséget nehezíti.
Emellé még hozzávesszük azt is, hogy a történetvezetés kifejezetten vontatott, nehézkes, akkor egy frusztráló mozi képe merülhet fel.
Ez így is van, a 2046 frusztrál.
Mélyen merül meg Chow jellemében, emlékeiben és tudatalattijában (a sci-fi szín) és egy fájdalmas életbe enged betekintést, felfedi egy szenvedélyes, de elveszett ember sorsát.
Korábban úgy fogalmaztam, hogy „a történet nem lényeges”. Ennek oka pedig abban keresendő, hogy az események nem lendületesek, nem emlékezetesek (némely kivételtől eltekintve) valójában elég sterilek, melynek oka elég nyilvánvaló. Kar Wai az érzelmekre fektette a hangsúlyt, azok sajátos hullámhosszán közvetítődik a mondanivaló.
Ez a mondandó a szereplők érzelem világában keresendő.

Ez a film az érzelmek filmje, melyben elejétől a végéig feszítő, emberi és nem utolsó sorban durva emóciók türemkednek elő a visszafogott, noir-os hangulat felszíne alól.

Chow életében számos nő tűnt fel Su Li-zhen (Li Gong, Maggie Cheung), Wang Jing-wen (Faye Wong) és Bai Ling (Ziyi Zhang), kivétel nélkül meghatározóak az életében, de Su Li talán a leglényegesebb, annak ellenére, hogy Bai Ling tűnik fel a legtöbbet.
A 2046 telis-tele van kiváló alakításokkal (főként Ziyi Zhang és Tony Leung), melyek alárendelődtek a finom, de egyben brutális közlendő továbbításának a befogadókhoz.
Remek alkotás, amit a számos díj és jelölés is bizonyít, az azonban tény, hogy nem egyértelmű a produkció. Kissé elvont és sajátos hangulata miatt, nyilvánvalóan nem fog tetszeni mindenkinek.
Ennél fogva csak annak ajánlatos a megtekintés, aki kedveli az ilyen atmoszférával bíró mozikat, bár megjegyzendő, hogy ízig-vérig ázsiai alkotás, ám kiérezhető belőle némi európai fűszerezettség.
Kőkemény dráma az elcsépelt szerelmes közhelyek közül kiemelkedve, megható és átérezhető történet, melyet ural az elvesztett szerelem utáni bánkódás, az iránta érzett bűntudat csendül ki minden pillanatból, miközben végigpereg előttünk egy lázas elme szerelmeinek szomorú meséje.