Kis hazánkban nagyon nagy sikernek örvendett az alkotás. Ritkaságszámba megy, hogy egy filmre 100 ezernél többen menjenek el itthon. Hogy a film megérte-e a mozijegy árát?
Erre azt kell mondjam, meg. Végső soron egy kielégítő produkció, aminek fő oka, hogy összegereblyézte az összes klisét, amivel szimpátiát ébreszthet a nézőben. Van itt szegénylegény, aki szembeszáll az elnyomó, igazságtalan társadalmi rendszerrel, elkényeztetett úrilány, aki ráun a kényelemre, ebből következő szerelmi szál, akció, feszültség, dráma, erőszak, az üldözés izgalma, kiélezett helyzetek és igazságtétel.

Innen nézvést Niccol felháborító munkát végzett, a Gattaca rendezője és írója, mintha „feladta volna az elveit”, pontosabban behódolt Hollywoodnak és a közízlésnek.
A Gattaca irgalmat nem ismerő durvasága, mely a társadalmi berendezkedésben és az általánosan elfogadott, gén diktálta viselkedésformákban nyilvánult meg, itt is megjelennek ugyan, de nincs rajtuk akkora hangsúly. Gondolok itt az utcákon fel-feltűnő holtakra, akiknek „lejárt az idejük”, vagy a mindig futni kényszerülő szegényekre, továbbá az ehhez hasonló metaforákra, melyekkel Niccol kifejezi az idő uralta társadalom embertelenségét és kegyetlenségét, melyet, mint mindig, a gazdag emberek irányítanak és szabályoznak. A már említett sztori érdekes ugyan, de csupán egy felütés, tudományos háttere kidolgozatlan, inkább az átgondolatlan fantasztikumba hajlik, ami Niccoltól kevés.

A jövőben az emberek 25 éves korukig öregednek csak, onnantól kezdve beindul a „biológiai órájuk” és egy évük marad hátra az életükből. De hogy ne haljanak meg olyan könnyedén, munkájukért időt kapnak. Vagyis az „idő lett az új pénznem”. Idővel fizetik ki őket és mindenért idővel fizetnek, a kávétól kezdve a lakbérig. Természetesen a gazdagok „időmilliomosok”, míg a szegények napról napra élnek, szó szerint, minden napot úgy kezdve, hogy kevesebb, mint 24 órájuk van hátra. És az idő egyre fogy…

Ezt a fajta folyamatos stresszt, az embertelen feszültséget azért jól mutatják be, vagyis inkább jól helyezik el a filmben, mint az új időorientált társadalom sajátossága.
Eléggé fura és talán röhejes módon, a kíméletlenül telő időt neon zöld számok jelzik az alkaron.
De van ennél nevetségesebb elem is a filmben, szóval ezt még nézzük el…
Főszereplőnk Will Salas, (Justin Timberlake) aki a munkásosztály keményen dolgozó gyermeke, élete folyamatos küzdelem, hogy maradjon annyi ideje, hogy amikor másnap felkel, megint legyen annyi ideje, hogy nyugodtan feküdhessen le aludni.
Talán pont ezért nem sajnálja az időt másokra – ebben a világban mást jelent a:
Van egy perced? kifejezés.

Will ad, ha van miből és minden egyes nap harcba száll az időért. De anyja (Olivia Wilde) halála és egy sorsfordító találkozás egy időmilliomossal, megváltoztatja az életét. A dúsgazdag férfi öngyilkosságot követ el és Will-re hagyja minden „vagyonát”. Az ily módon gazdaggá váló fiatalember befurakodik a gazdagok közé és mivel megtudta róluk az igazat, elhatározza, bosszút fog állni. Ebben segíti partnere, a gazdag és unatkozó leány, Sylvia (Amanda Seyfried). Együtt különös Bonnie és Clyde-Robin Hood keverékként elkezdik az időt osztani az embereknek, segíteni a szegényeknek, de az igazi cél az embertelen és kegyetlen rendszer, a kényes egyensúly megdöntése.
A történet során egészen tűrhetően elmerülhetünk ebben a szociális architektúrában, melyet a halhatatlanság és fiatalság iránti vágy hívhatott életre. Mi több, számos szemszögből láthatjuk ezt a működő társadalmi építményt. Ám ez felveti a kérdést, hogy:
Egyrészt, milyen technológia áll a rendszer hátterében? Mi tette lehetővé a megalapozását és kivitelezését?
Másrészt, és ez a leglényegesebb, az emberek hogy hagyhatták egy ilyen nyilvánvalóan erőszakos és antidemokratikus struktúra megszületését. Bár utólag belegondolva ez utóbbira van válasz…

Egyszóval a film tudományos háttere egyértelműen kidolgozatlan, kevés a magyarázat, és szociális területen is mutatkoznak hiányosságok.
Niccol ismét nekimegy a jelenünk társadalmának és túlzó, görbe tükröt tart elé, rámutat az egyenlőtlenségekre, és ez az üzenet eljut a nézőhöz, de sajnos a körítés túlontúl sablonos és divatos. Nem elég karcos, nem sérti fel az embert, pedig a lehetőség meg volt benne, és időnként fel is bukkan valami ilyesmi.

Niccol megint egy újabb kultuszfilm küszöbén állt, de rosszul döntött és alárendelte az anyagi sikert a mondanivalónak, ami erejét vesztette a kidolgozatlansággal. Némely esetekben azért még lehetett volna gondolkozni, főleg az idő elvételére gondolok. Az, hogy „kinek a keze kerül felülre” elég gagyi, nevetséges.
Egy világban, ahol az idő a legdrágább és (majdnem) egyedüli fontos dolog, azt szerintem jobban védelmeznék, és nem lenne ennyire egyszerű elvenni.

A színészek is megállják a helyüket, de nagyon nem kellett erőlködniük, Cillian Murphy – a párost kergető Időrendész – a szokásosat hozzá, azért némileg visszafogva magát. Karakterében azért volt lehetőség. Ellenben Timberlake-ből a végén még színész is lehet, mivel határozottan fejlődő tendenciát mutat. És nem mehetek el amellett, hogy a Big Bang Theory Leonardje, Johnny Galecki is feltűnik egy rövidke és lényegtelen szerepben.

A Lopott idő egy jól sikerült alkotás, ami sajnos méltatlan módon lett kezelve. Ennél többet ki lehetett volna hozni belőle, ha jobban megbecsülik az ötletet és törekednek a tisztességes bemutatására ennek hátborzongatóan érdekfeszítő világrendnek a működésére, mélységeire, az emberek drámáira, a folyamatos feszültségre (ami végül is meg van a moziban), de mindenek felett a való élet párhuzamaira.
Igazából mindezekben megmerül az alkotás, de nem elég harsány, nem ront az embereknek. Megmarad a Popcorn-ok szintjén, ezáltal mélyenszántó sci-fi helyett csak egy felületes, elnagyolt thriller-akció vált belőle. Jó film, amiért Andrew Niccolnak szégyellnie kellene magát…