Az utóbbi időben, amióta a Sorozatportálon tevékenykedek, felkeltette az érdeklődésem egy pár tehetséges rendező. Ezek között van Duncan Jones is, aki első kisköltségvetésű sci-fi-jével, a Holddal mondhatni katartikus élményben részesített.
De legalább is üdítő látvány volt…
Vártam is újabb moziját, melynek páratlan bemutatója nem akármilyen történetet sejtetett, amolyan igazi P.K. Dick-es tudományos fantasztikumot.
Ehhez képest leginkább a történet felületességén hasal el a film, amihez talán annak is lehet némi köze, hogy Jones most nem nyúlt a forgatókönyvhöz.
Azt egy bizonyos Ben Ripley nevezetű úr szerkesztette össze. Nem ismerős a név?
Na, ennek is meg van az oka. Sikerült az ígéretes sztoriból egy lebutított Popcornt összehozni.

Adott ugye a trailer tartalma, mely szerint Gyllenhaal egy robogó személyvonaton tér magához.
A vele szemben ülő nő, Christina (Michelle Monagham) rámosolyog, látszólag ismeri, de egy idegen nevén hívja, és a tükörből is egy másik ember néz vissza rá.
Az égvilágon semmit sem ért, robbanás rázza meg a szerelvényt, majd egy zárt helyen tér magához, mindenféle gépek közt és egy képernyőn egy katona nő arca jelenik meg, aki Goodwinként (Vera Farmiga) nevezi meg magát.
Az értetlenség általános, se Colter (Gyllenhaal), se a néző nem érti mi folyik itt.
Legalább azért arra ügyeltek, hogy a tudattágító információkat ne teljesen egyben zúdítsák a nézőkre, de a magyarázat még így is felületes, mellékesnek hat.
Az érthető, hogy a főhős számára nem kívánják és nem is lehetséges részletezni a helyzetet, a használt technológiát, a tudományos alapot, de azért nézőnek még nyugodtan lehetett volna sejtetni róla valamit.
Colter százados utolsó emléke szerint Afganisztánban szolgált, aztán a vonaton tért magához, majd pedig egy kapszulaszerűségben, ahol egy képernyőn keresztül képes kommunikálni a felettesével.

Azt gyorsan megtudjuk, hogy a százados feladata egy új technológiai vívmánnyal, a Forráskóddal való munka. Halottak idegrendszeri lenyomatán keresztül a halál bekövetkezte előtti utolsó 8 perc ismétlődően újraélhető, mintegy alternatív valóságként. De a történteken változtatni nem lehet, ez – jól kihangsúlyozottan – nem időutazás.
A feladat pedig megtalálni a vonaton robbanó bombát és azonosítani a tömeggyilkost.
Többet a sztoriról kár elmondani, mert az infókat folyamatosan adagolják, kisebb-nagyobb fordulatok formájában.
Azt hiszem a történet adott, mi több egyenesen kiváló. Nem sok hasonlóan nagy potenciállal bíró sztorival találkoztam az utóbbi időben. Ezért szomorít el, hogy alig használták ki…
Elismerem, a mozi ébren tart, elejétől a végéig feszült, jó tempójú alkotás, végeredményben nem is rossz. A gond az, hogy olyan érzésem van, mintha megmondták volna Jonesnak, hogy mit kell forgatni. Vagy pedig az rendező úr erős kezdése utáni visszaesést láthatjuk.
Lehet, hogy Duncan Jonesnak csupán mákja volt a Holddal?
Szerencsésen nyúlt hozzá és nem is tehetséges?
Ez kérdéses marad a következő filmjéig, azt hiszem, pedig a Forráskódban is ott vannak azok a jellemzők, amik a Holdat igazán kiemelték a többi film – és többi sci-fi – közül.
A behatárolt helyzetben ragadt, kiszolgáltatott egyén, aki nem ért semmit és nem tehet semmit a szituáció ellen, amiben magát találja. Kénytelen sodródni az árral, és apránként összeszedegetni a mozaikokat, hogy aztán abból összerakhassa a teljes, vagy majdnem teljes képet. Tipikusan Dick-i karakter.
Amíg a Holdon nem lógtak felesleges sallangok, addig itt akadtak bőven. A remek történetet, ami önmagában is megállta volna a helyét, megpakolták a szokásos hollywoodi hülyeségekkel.
Erre két igazán jó példa akad, az egyik a merőben felesleges apa-fia drámázás, a másik a romantikus vonal. Monagham tulajdonképpen az egész filmben csak mosolyog, ehhez nem kell színésznek lenni, mosolyogni bárki tud. Valakinek már ez is elég, nekem ez még kevés…
Nincs szinkronban Gyllenhaallal, aki szintén nem élete legmélyebb és legkimunkáltabb alakítását nyújtja, de azért láthatóan igyekszik.
És azt is el kell ismerni, hogy a szerep sem kedvez a kvalitásainak.

A sztori elszarása mellett, mégis leginkább az bántja a csőröm, hogy a pergő akciók, a folyamatosan ismétlődő, de nem unalmas és rutinszerű 8 percek mellett elsikkadt a tudományos fantasztikum.
Jeffrey Wright karaktere, a doki ugyan karattyol valamit, de az is felszínes és érezhetően nem állt szándékukban, hogy a néző értse, vagy kapiskálja, miről van szó. Talán pont azért, hogy a logikai bakikat el tudják kenni. Tehát e téren (is) felületesre vették a figurát, de talán nem én vagyok az egyetlen, aki nem teljesen érti a Forráskód mibenlétét, tudományos realitását, pláne a mozi bődületesen rossz befejezéséhez mérten – elvégre kijelentették, hogy EZ nem időutazás és a történések NEM megváltoztathatóak. Na, akkor ehhez mérten most lehet rágódni a szánalmasan tipikus befejezésen…
Egy igazán katartikus és drámai befejezés – nem nehéz, én ki is találtam egyet – sokat javított volna a filmen. Nagyságrendekkel jobb alkotásról lehetne most szó.

A Forráskód a ki nem használt potenciál filmje, aminek története páratlanul érdekes és sokrétű, számtalan lehetőséggel bírt. Csak ki kellett volna használni. Ehelyett kaptunk egy feldúsult négyszereplős Popcorn-mozit, ami ugyan még így is érdemes a figyelemre, de sajnálatos mellényúlás.
Felesleges szálak, kidolgozatlan moralizálás, szőnyeg alá söpört sci-fi elemek, feldúsult tartalom és halványan derengő mondanivaló. Ezzel állították párba a feszült jeleneteket, a kimunkált akciókat, a remekül kidolgozott izgalmas ismétlődéseket, amikből mindent kihoztak.
Ám még így is inkább negatívumok súlya alatt süllyed a mérleg serpenyője… Kár érte!