Annyi biztos csak, hogy Aronofsky egy önálló, stílusos rendező – ami nagy szó – eddigi munkássága elég véleményes. Valaki vagy szereti, vagy nem. Bár ez mindennel így van.
Eddig két filmjét láttam, ezek közül a Rekviem egy álomért, bár elég hatásos film volt, valahogy mégsem tartom olyan katartikus mozinak, mint ahogy mások. Ellenben A Kút címen (is) futó alkotás, eleinte kifejezetten taszított túlzó művészkedésével, aztán fokozatosan megbarátkoztam vele.
Ma már elég jó filmnek tartom, bár továbbra is fenntartom, hogy elég öncélú.
A Fekete hattyú szimbólumrendszerét tekintve hasonlít A kútra, de egyszerűbb, nyomon követhetőbb, közérthetőbb, mégis összetett és finom munka. Darren Aronofsky eddig is tudott rendezni, de ebben a filmben remekül hozza össze a műfajokat és a művészi eszközöket.
A történet sem bonyolult, a kifejtése, az elmesélés módja az, amitől színezete lesz a látottaknak. Idei öt Oscar jelölése önmagáért beszél, melyekből egyet el is nyert, a Legjobb nő főszerepért Natalie Portmant díjazták. Meg kell, mondjam nem érdemtelenül.
Portman eddig is a kedvenc színésznőim között volt, de ezzel az alakításával azt hiszem, hivatalosan is kijelenthetjük, hogy „beérett”, vérbeli aktorrá vált.

A rendező a balett világába kalauzol el, és e tánctípust felhasználva egészen különös atmoszférát teremt a mozijának. A balett az egyik legjelentősebb szimbólumává válik az alkotásnak.
A főszereplőnk Nina Sayers, egy balett táncos, akinek félénkségénél csupán elnyomottsága nagyobb.
Együtt él egykor szintén táncos édesanyjával (Barbara Hershey), aki kórosan ragaszkodik gyermekéhez és a tánchoz. Nincs róla konkrétan szó, de könnyedén kitalálható, hogy az anya nyomására kezdett táncolni, az áldozathozó anya (a lányáért feladta karrierjét) a gyermekében akar tovább élni.

Van egy már-már beteges családi háttér, egy tökéletességre törekvő, precíz, de gyámoltalan főhősnővel és ekkor érkezik Vincent Cassel.
Ő a sármos rendezője a Hattyúk tava egészen újszerű feldolgozásának. Megindul a versengés a főszerepért, mely nem más, mint a Hattyú királynőé. Hatalmas lehetőség ez, hiszen a korábbi sztár balerina (Winona Ryder) „visszavonul”.
A gondok ott kezdődnek, hogy a főszerep valójában két szerepet takar.
A fehér és a fekete hattyút is egy személynek kell eltáncolnia. De Nina – jelleméből fakadóan – csak a fehérre alkalmas. Míg társa és ellenlábasa, Lily (Mila Kunis) az ő teljes ellentéte – a szeszélyes és kegyetlen fekete hattyú szerepére lenne tökéletes. Főszereplőnk két olyan kapcsolatba kezd, melyek alapjaiban hatnak rá és befolyásolják, megváltoztatják személyiségét. Az egyik a rendezővel való viszonya, illetve Lily-vel is közelebbi kapcsolatba kerül, amely érdekes keveréke a barátságnak és a gyűlöletnek.
Nina túlságosan merev és egyre nagyobb rajta a nyomás, aminek következtébe egyre paranoidabbá válik, mindenkiben ellenséget sejt, majd kifordul önmagából, megkezdődik metamorfózisa.
Eleinte csupán aprócska kiütések jelentkeznek test szerte, majd ahogy az az előzetesben is látható, egy fekete toll sarjad elő a bőre alól. Felszabadul a sötétebb oldala, ami az egész film során megmutatkozik pillanatokra, de a katartikus végkifejletben mutatkozik meg leginkább, amikor is eltáncolja a fekete hattyút.
A mozi azon része nagyon intenzív és energikus, borzasztóan hatásos, nagyon jól kimunkált a fekete hattyú megszületése a szende Ninából. A tánc frenetikus.

A balettre magára egyébként is nagy hangsúlyt fektettek, számos jelentben táncolnak – a csontvázszerűre fogyott Portman is –, ügyesen oldották meg a táncok közeli felvételeit is. Mint ha a néző is a táncossal forgolódna, nagyon tetszett ez a megoldás. A jó történet mellett, egy kicsit megmerülhettünk a balettművészet világában is, megismerve kicsit szépségét és mocskát.
Mindezt kiváló zenével támogatták meg, ami segít kiemelni a film lényeges elemeit. Mint például a drámai hatásokat, vagy a kőkemény thrillerek jellemzőit. Ugyanis Aronofsky remekül ötvözte művében a két műfajt, majd mindezt átitta némi művészi bájitallal, ami sajátos ízt ad a produkciónak.
A rendező és főszereplője remek munkát végzett, jó párost alkottak.
Portman megérdemelte az Oscart, jól hozta a világban szeppenten táncikáló kislányt, aki a nagy feladat súlya alatt megroppan, nem tudva megbirkózni a súlyos szereppel és a helyzettel, hogy ő sem mai csirke, jönnek a fiatalok… talán ez az egyetlen esélye. Hallucinációi, képzelgései és sajátos szellemi átalakulása hátborzongatóvá teszik a filmet és kiismerhetetlenné a karaktert. A katarzisba torkolló végkifejletig nem is tudjuk megkülönböztetni a valóságot a képzelettől. Akárcsak Nina. Az meg aztán különösen szimpatikus volt, hogy Portman felvállalta a korát, amit meg is mutattak több esetben, ő sem a régi hamvas már.
A főszereplőn kívül a többi színész is jól teljesített, például Winona Ryder aprócska szerepéből is remek alakítást tudott kicsikarni. Cassel is kihozza, amit lehet, Kunis pedig testhezálló szerepet kapott.
Aronofsky ismét nem okozott csalódást a kedvelőinek, én magam is jól szórakoztam a filmjén, tetszett a produkció. Tehetséges rendező, aki jól bánik a bonyolultabb szimbólumrendszerekkel is, miközben megtartja saját stílusát, amiben művészi elemeket is felvonultat.