Michael Crichton regénye alapján a legendás rendező John McTiernan 1999-ben leforgatta a valaha született egyik legjobb történelmi - fantasy mozit.
Én a legnagyobb kedvenceim között tartom számon – ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül – hiszen a film jó történettel bír, jól idézi fel az akkori világ hangulatát, miközben odafigyel, arra is, hogy a mese ne váljon unalmassá.
Minden germán-kelte mitológiát kedvelő egyénnek kötelező darab.
De ha csak szeretnénk látni egy jobbféle kosztümös filmet, akkor is érdemes mellette dönteni.

„…hogy bátran kövessem őket a nagy Valhallába, hol a hősök örökké élnek.”

John McTiernan: Azt hiszem személyéhez nem szükséges részletes kommentár. Ez az úriember olyan alkotásokkal írta be magát a Filmtörténelembe, mint a Ragadozó, a Die Hard, a Vadászat a Vörös Októberre, vagy A Thomas Crown-ügy. Persze a Rollerball-ért is őt kell hibáztatni, de egy-egy ballépés mindenkinek elnézhető.

A 13. harcos nem tartozik az agyonsztárolt művei közé, de színvonala nem marad el azokétól. Sőt…
Már ott tanúbizonyságot adott tehetségéről, hogy kiválóan ráérzett Crichton írása vászonért kiált.
Magáévá tett tehát egy remek sztorit és összeszedte a színészeket, melyek közül egyedül Antonio Banderas ismert. A többiek csak a mozi világában jócskán járatosabbak számára lehetnek ismerősek.
És mégis, ez a sok ismeretlen alak elképesztően valósághűvé varázsolt egy rég elmúlt kort, mely még Krisztus előtt jellemezte a világot.
A kalandos, misztikus és mesés elemeket felvonultató történet szerint Ibn (Banderas) száműzetésbe küldi ura. A messzi északra kerül, mint népének követe és össze is találkozik a rettegett hírű, barbárnak és vérszomjasnak tartott normannok egy csoportjával. Már ekkor megjelenik a film egyik legszebb tulajdonsága, még pedig a hitvilág, a szokásjog bevonása az alkotásba. Ez persze legékesebben magában a küldetésükben nyilvánul meg. Hiszen egy öreg vajákos asszony jósolja meg, hogy 13 harcosnak kell útra kelnie, hogy megsegítsenek egy szenvedő népet, s annak királyát.
Csak hogy a 13. harcos nem lehet normann, szóval Ibn velük tart. Útjuk során megtanulja nyelvüket, megismeri szokásaikat – amit egyébként nagyon ötletesen és autentikusan ábrázoltak a filmben.
Szerencsére nem az a típus, amiben minden viking és arab angolul beszél, felhangzanak archaikus mondatok is szép számmal, míg főhősünk meg nem tanulja az idegen nyelvet.

A normannok vezére, Buliwyf (Vladimir Kulich) maga köré gyűjti legjobb harcosait és Ibn-t, akivel szép lassan összebarátkozik. Végül mind elfogadják az arabot.
A vész, mit elhárítaniuk kellene, a Vendolok képében jelentkezik. Ők démoni lények, barbárok, félig emberek, félig állatok, akik nem hagynak mást, csak lefejezett hullákat maguk után.
Nevüket rettegés övezi, legendákat szőttek róluk, melyektől a legbátrabbak keze is megremeg.
Ők fenyegetik hőseinket és a védelmükbe vett települést.
Érkezésük után nyomban nekiállnak felkészülni az ostromra, hiszen a Vendolok a köddel érkeznek.
Crichton rémesen egyszerű, misztikummal átitatott, kalandos, fantasy elemeket is felvillantó történetet írt. Ez még önmagában kevés is lenne, elvégre egy moziról beszélünk, de a készítők jól nyúltak hozzá az anyaghoz.
Egy igényes, szórakoztató, megunhatatlan kosztümös kalandfilmet hoztak össze belőle.

Leginkább szembeszökő tulajdonsága, hogy káprázatos a hangulata. Megfogja a nézőt és elvezeti a titokzatos északra, barbárnak tartott népek közé, akiknek azonban meg van a saját erkölcsi- és hagyományrendszere, melynek bemutatására szintén nem sajnálták a fáradtságot.
Emellé még kaptak az események egy remek misztikus, fantasy-t idéző, sejtelmes színezetet is, de végső soron hűek maradtak a történelemhez. Legalább is erőszakot nem tettek rajta.
Elég csak a Tűzkígyót, vagy a levágott fejek jelentőségét figyelembe venni, de minden történést áthat ez az odafigyelés a hagyományokra.
Külön pikantériája az alkotásnak, hogy egy merev kultúrába helyezett egy idegent, aki szintén merev szabályok közt éli életét.
Összeütközik a germán-kelta és muszlim hitvilág, szokásjog.
Erre csak egy példa az ivás. De jól hozták össze a kettőt, nem akartak drámai vonást ez által, csupán érdekesség, nem ritkán a poénforrás.

A kosztümös-és kalandfilmek rajongóinak a kihagyhatatlan kategória, ez kétségtelen, de aki csak szeretne egy pár jól megkomponált csatajelenetet látni, annak sem érdemes mellőznie.
Lényegében egy kiváló darab, pláne a germán-kelta témájú filmek között.