A ’60-as években nagyon ment a szekér Sergio Leone rendező számára. Akkoriban még a western műfaj virágkorát élte és az emberek rajongtak a vadnyugati filmekért. Most már más időket élünk, a műfaj megkopott és meg kell hagyni, hogy ezek a régi filmek sem ragyognak már olyan fényesen. Csak a legnagyobb tisztelettel tudok megemlékezni a Volt egyszer egy vadnyugatról, de sajnos engem nem ragadott annyira magával.

Díjak és jelölések

• David di Donatello-díj: 1969 díj Bino Cicogna (legjobb film, megosztva a Lány pisztollyal című filmmel)
• Golden Screen-díj (NSZK): 1984 díj az év egyik legsikeresebb mozifilmjének
• Laurel-díj: 1970 Charles Bronson (3. legjobb férfi mellékszereplő)
• Szaturnusz-díj: 2004 jelölés Legjobb DVD-kiadás klasszikus filmek kategóriájában

A cikk ide kattintva folytatódik...

Ha szépen akarok fogalmazni, akkor azt kell mondjam, hogy szinte 100%-ig karakterközpontúra álmodták meg ezt a mozit. Egy-egy dialógusnál és magánál a történetnél is fontosabbak voltak az emberi pillanatok, hőseink arcrezdülései és a végtelenségig elnyújtott hatásszünetek. Ha mindezt valamivel őszintébben akarom leírni, akkor elmondható, hogy rendkívül vontatott és unalmas volt a film, ami már mai szemmel nem túl nyerő.

Szinte valamennyi jelenetre jellemző, hogy elnyújtották, sokáig csak bámultuk a farkasszemet néző szereplőket, akik egyetlen értelmes mondatnál többet sem említettek. Kissé csalódás mindez, sokat elvesz a hangulatból, amit viszont elég jól eltaláltak.

Kétségtelen az is, hogy nem a páratlan és fordulatos történetére lehet legbüszkébb a film. Az események ugyan haladtak szépen sorba, de ha valaki a végén visszagondol az egészre, nem esik le az álla. Azt hiszem az ilyen típusú alkotásoknál a hangulat a legfontosabb, amelyhez hozzájárult Ennio Morricone páratlan zenéje. A kevés dialógus előnye, hogy több idő marad a zenére, amit volt alkalmunk sűrűn hallani.

A legnagyobb pozitívumot a színészek hozták, akik nevével könnyen eladható vált a műremek. Charles Bronson, Henry Fonda és a lenyűgöző szépségű Claudia Cardinale kitettek magukért, hogy közelebb hozzák a nézőket. Az ő teljesítményükön állt vagy bukott minden. Szerencsére jól oldották meg feladatukat, a kapott díjak és jelölések is jól példázzák ezt.

A díszletek, a helyszín és minden más magán hordozza Leone stílusát. Az IMDB Top 10 hétvége kapcsán volt szerencsém megnézni a Jó a Rossz és a Csúf című mozit, amely ugyancsak a kitűnő olasz rendező keze nyomát dicséri. Nekem az utóbbi alkotás jobban tetszett, de ez csak az én véleményem.

Magára a sztorira nem szeretnék kitérni, a szokásos dolgokat kapjuk: pénz, hatalom, bosszú, stb.

Összességében egy lassan építkező western, amely ki lett hegyezve a karakterekre, a történet szinte elhanyagolható. A látványvilág és a zene jó hangulatot teremt, amit a vontatottság kissé leront. Ettől függetlenül méltán híres klasszikus, amit minden rajongónak látnia kell.