Tarantino-t vagy szeretjük, vagy nem. Nagyon sajátos stílusban alkot, ami jól el tudja különíteni más rendezőktől, íróktól. Én már a Becstelen Brigantykkal foglalkozó írásomban is megemlítettem, hogy én nagyon kedvelem az úriember munkásságát és a lehetőség, hogy ezúttal egy westernbe foglalva láthatom a tehetségét kibontakozni, eléggé felcsigázott. Annak ellenére, hogy nem kedvelem a western műfajt.
Amit kaptunk, az kétségkívül Tarantino, ám azon szikra nélkül, ami az eddig alkotásainak többségét jellemezte. Az kimaradt. Észrevehető az ismétlődés is, illetve már maga az alapsztori egy unalomig ismert klisé. A bosszú, amivel nem is lett volna gond, - ha előzőleg azt nem bontja ki elég érzékletesen a Kill Bill-ben – ha mellette meg tudja tartani a rá jellemző apró sajátosságokat és érződik a törődés a filmen.
Mert ez olyan, mint amikor a nagy színészek kisujjból játszanak egy szerepet, szenvedély és érzelmek nélkül. Az mindig meglátszik egy szerepen, ha rutinból játsszák, éppen úgy, ahogy egy filmen is, ha nem szívből rendezik.
Tarantino csak ismételni akarta önmagát. Pedig a Django elszabadul ötlete már több mint 15 éve ott motoszkált benne. Volt is ideje, hogy átgondolja, megszervezze, mégis... Úgy érzem, nem érett még meg benne a film, elhamarkodta az alkotói folyamat befejezését.
Mondjuk Tarantino esetében sosem az alapötlet volt égbekiáltóan zseniális, hanem a látásmód és ahogy megkreálta azokat a helyzeteket, amikben a karakterei (remek színészi teljesítmények által) ki tudtak bontakozni. Ezek általában a párbeszédekben nyilvánultak meg, de időnként nagyon hatásosan alkalmazott egy-egy elsütött fegyvert, vagy egyéb szélsőséges cselekedetet.
Ehhez ért nagyon Tarantino. Ebben a filmben is megvoltak azok, amik igazán „tarantinossá” tesznek egy mozit, mégis hatástalan maradt.

Címszereplőnk Django, (Jaime Foxx) egy rabszolga, aki az Amerikai Polgárháború előtt évekkel, tengeti szörnyű sorsát. Tarantino nagyon érzékletesen igyekszik bemutatni a rabszolgákkal való kegyetlen és embertelen bánásmódot. Erre nagy hangsúlyt fektetett, mint ahogy az antirasszista felhangra is, ami végigkíséri az egész történetet. Nem egyszerűen fehér utálatról van szó, holmi gyermeteg „minden fehér hülye, ezért mind kinyírom” hozzáállásról van szó, hanem a megkülönböztetés teljes és mély megvetéséről.
Ez ékesen megmutatkozik abban, ahogy Sam L. Jackson figuráját kezeli és bemutatja.

Django egy balsorsú rabszolga, akit kiszabadít a szabadon gondolkodó fejvadász, Dr. Schultz (Christoph Waltz). Szüksége van rá egy munka miatt, ám annak során összebarátkoznak, és együtt folytatják a fejvadász bizniszt. Eddigre megismerjük valamicskét főhősünket, akit igazságtalanul és gonosz módon elszakítottak szeretett feleségétől (Broomhilda) és aki a fejébe veszi, hogy megmenti azt az elvetemült rabszolgatartó Calvin Candie-től (Leonardo DiCaprio).
Nagy színészkedésbe kezdenek, hogy megszerezzék a nő tulajdonjogi papírjait – mivel csak azáltal távozhat törvényesen és szabadon – ám a részletes tervük közel sem alakul zökkenőmentesen.
Ezzel kapcsolatban nem is írnék többet, mert mindenki nézze meg a filmet (aki még nem látta...).

Zárásként csupán annyit jegyeznék meg, hogy Tarantino nem hozta a tőle megszokottat. Kimaradt az, ami naggyá tette a filmjeit.
Ezúttal is igyekezett mondanivalót préselni a moziba – nem csupán erőszakról szólnak alkotásai – de a rasszizmus elítélése túlságosan izzadtságszagú lett, hiányzott belőle az a bizarr csavarintás, ami rá jellemző. Mintha nem azt mutatná be, hogy szerinte milyen a világ, hanem mintha elvárásoknak tenne eleget. Remélem, ez nem azt jelenti, hogy ő is behódolt a közízlésnek – persze a maga keretein belül.
Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Foxx nem volt az ő embere. Nem volt alkalmas Django szerepének megformálására. Nem derült ki, hogy milyen ember a főhős. Nem kerültünk közelebb hozzá.
Azt tudjuk, hogy utálja a rabszolgatartókat, az igazságtalanságot, erőszakos ésatöbbi, de személyiségének mélységébe nem tudtunk betekinteni, ami szokatlan egy Tarantino hős esetében.
Még csak nem is túlságosan kitekert figura, már ami a pszichéjét illeti, bár a végjátékban valami elkezd mocorogni, ám mégsem bont szirmot a karakter. Emellett a színészválasztásokat csak dicsérni lehet.
Mind Caprio, mind Jackson, de még az apró mellékszereplők is, mint Don Johnson, remekelnek.
Waltz pedig hozta a szokásosat, amit a Brigantykból már jól ismerhetünk, csak ezúttal a jó oldalon áll.
Ami egy kicsit már lapos volt, de a karakterformálása nagyon kifinomult, jól vitte a szerepét.
Minden más remekül illeszkedett egy Tarantino-moziba. A zenék, a humorvilág (klux-klux poénkodás :D) az erőszak ábrázolás, a vérgejzírek és nem utolsó sorban a szofisztikált párbeszédek, amik mindig is az egyik legszórakoztatóbb elemét adták az alkotásainak.
Mindezek ellenére a Django elszabadul nem szabadult el igazán, visszafogott, kötelező gyakorlatnak tűnő munka, ami egyértelműen elmarad a rendező eddigi munkáitól. Ez nem jelenti azt, hogy a film nem jó - elvégre kapott két Oscárt és az IMDB-n is az 55. legjobb film - csupán a rendezőhöz képest gyenge.
Valami kimaradt belőle, az plusz, amitől igazán Tarantino Tarantino.