Mielőtt bármihez kezdenék, hadd időzzek el egy kicsit a film fő marketing fogásánál, a „megtörtént eset alapján”-szlogennél. Ez egy bevált hollywoodi klisé, hogy ha valami különös dologhoz hozzá csapod, hogy megtörtént eset alapján, az emberek kíváncsiak lesznek.
Ez nagyon igaz a filmekre is, főleg ha az adott mozi plakátján egy kéz türemkedik elő egy nő szájából…
Én annyit mondok, ne dőljünk be, minden hülyeségnek, hiszen ennyi erővel a Télapu életrajzi ihletésű és a Vasember dokumentumfilm.
Azt az irdatlan valóságalapot egy cikk adja, melyben arról értekezik az írója, hogy volt egyszer egy különös doboz, amit a gazdája felrakott az E-bay-re, természetesen eladás céljából.
Ez az utolsó pár szó a lényeg, hiszen elhintette, hogy a dobozban egy ’dibbuk’ típusú rossz szellem lakik, aki rossz szerencsével sújtja a tulajdonosait. És lám, a doboz máris 1 dolcsiról több százért kel el.
Na, ennyit arról, hogy „megtörtént eset alapján”, illetve hogy mi az igazság…

De rátérve a filmre. Ha már az alapja nyilvánvalóan hazugság, attól még egy jó, borzongató filmet azért lehet forgatni az ötletből. Ám még ez sem jött össze.
A szereplők egy szakító félben lévő család tagjai.
Apa kosárlabda edző, (Jeffrey Dean Morgan) aki kevés időt töltött a családjával és eltávolodott a nejétől és két lányától. Időről-időre elviszi őket magához és így adódik, hogy egy kirakodó vásáron a fiatalabbik lány,
Emily (Natasha Calis) talál egy faragott dobozt.
Megtetszik neki és hazaviszik, és azt már aki látott legalább fél tucat ilyen filmet, az tudja, hogy ha előkerül egy doboz, akkor azt ki is fogják nyitni. A kislány így tesz, és a természetfeletti elszabadul, de csak úgy finoman, visszafogottan. Fura dolgok történnek (de csak módjával) a kislány is szokatlanul kezd viselkedni, amin nincs is mit csodálkozni, hiszen a doboz beszél hozzá.
Az aggódó apa utána jár a doboz eredetének és eljut a zsidókhoz, akiktől megtudja, hogy a doboz faragása héber és egy a vallásuk szerint, Dibbuknak nevezett démont rejt.
Majd kliséből klisébe csöppenünk, hiszen a démont ki kell űzni a gyerekből, mielőtt az teljesen átveszi felette az uralmat, majd megfosztja az életétől is.

Lényeg a lényeg. Ne számítsunk túl sok eredetiségre, de még arra se, hogy a mozi különösebben borzongató, ijesztő, vagy durva lenne. Ennek az alacsony korhatár besorolás az oka, – mely egyébként a mozis siker egyik oka is – illetve az ötlettelenség, a sok sablon és az esetlenség.
Én nem tudom, hogy mit gondoltak a készítők, Ole Bornedal rendező és a két forgatókönyvíró, Juliet Snowden és Stiles White, de ezzel erősen mellélőttek, mert a filmjük nem jó.
Se nem ijesztő, se nem izgalmas, de legalább unalmas. Az is valami…
Ha már valami pozitívumot kell kiemelni, akkor az lehet a család szerepvállalása. A családtagokat alakító színészek egész jól teszik a dolgukat, már ha azt egy B-kategóriás horror mozi mércéjével mérjük.
És szerencsére jócskán hülyeségmentes. Klisé klisé hátán az egész, de a hülyeségtől viszonylag mentes.
De azért az MRI már a démonokat is kimutatja…
Ezen kicsit fogtam a fejem, de a legnagyobb baj mégis csak az, hogy ez szemernyit sem ront tovább a filmen, mivel nem sok rontanivaló van rajta. Bár azt is meg kell hagyni, hogy nem a legalkalmasabb embereket alkalmazták a mozi elkészítésre. Bornedal nem túl ismert rendező, horrort nem nagyon készített, (Éjjeliőr a hullaházban, Dina vagyok, Csak egy szerelmes film, Éjféli játszma) mellesleg ő is az „adoptált” északi rendezők sorát gyarapítja. Leginkább mégis a két író zavaró, akik eddig a Boogeyman és a Képlet szkriptjét tudták letenni az asztalra. Nem valami illusztris, sőt!

A film nagyon gyenge, unalmas és horrorhoz képest egész egyszerűen szánandóan nem ijesztő.
Mint ha Bornedal tapasztalatlansága látszana meg rajta, sok a kihagyott horror-ziccer és még a kliséket is hatástalanul alkalmazták. Atmoszférája – ami sok filmet megmenthet – meg szinte nincs is.
A hatásvadász plakátokhoz képest az alkotás egy nagy nulla.