Ritka a jó feldolgozás, ez tény.
Borzasztóan ritka, és mindössze két évvel – 2009 – az eredeti film után amerikanizálni egy sikerfilmet, egyértelműen nem több üzletnél.
Ugyanezt tapasztalhattuk az Engedj be! -  Let me in esetben is.
Nem tartom szerencsésnek az ilyesmit, ám pont e két gyors újragondolás esetében mégis jól sültek el a dolgok, hiszen mindkettő remek alkotás lett.
Kritikánk tárgya, A tetovált lány, nem akárkire lett bízva. Fincher már nagy mozikat rakott le az asztalra (Hetedik, Social Network - Közösségi háló, Benjamin Button különös élete, Zodiákus, stb.).

A skandináv filmek nem a sebességükről híresek és azért igyekeztek valamit megőrizni ebből a nyugalomból az amerikai verzióban is, hiszen a 2 és fél órás játékidőhöz mérten abszolút nem beszélhetünk túlságosan pörgős történetvezetésről. És mégis, hossza és lassú felépítkezése mellett, lebilincseli a nézőt. Nem pislogunk az órára, követjük a komótos eseményeket, amik szinte szertartásosan bontakoznak ki a szemünk előtt.
Stieg Larsson nagysikerű krimijének története lerántja a leplet a svéd társadalomról, az elitről, miközben egy izgalmas nyomozásnak is tanúi lehetünk és még a karakterek is ki tudnak tűnni.
A rendező ismét ismerősökkel vette körül magát. Egyrészt az egyik főszerepet kedvencének, Rooney Marának adta, aki így eljátszhatta Lisbeth Salandert, és mindent el is követtek, hogy a lehető legnagyobb mértékben elcsúfítsák szegény lányt. Alakítását Oscárra jelölték, de ennyivel azért még nem kellene nyernie.
Továbbá a zenéért ismét Trent Reznor (Nine Inch Nails) felelős, aki ismét Oscar esélyes, továbbá egy olyan főcím elkészítésében játszott szerepet, amilyet 5 évente látni. Már a főcím nagy élmény, ezek után a film már nem is lehet rossz. És nem is az.

Utánajárásom alapján a sztoriba nem nagyon nyúltak bele, sok az átfedés a 2009-ces mozival, sőt állítólag az amerikai verzió hűségesebb a könyvhöz is. Ez sem túl gyakori…
Fincher nem helyezte át az államokba a történetet, az ugyanúgy Svédországban játszódik, ahol finoman bemutatkoznak a főszereplők. Egyikük Mikael Blomkvist, (Daniel Craig) egy bukott újságíró, aki rászállt egy nagyhatalmú emberre, de bizonyíték híján őt hurcolták meg. Élete darabokra törik, a karrierjének vége, amikor is megkeresi az ország egyik legnagyobb hatalmú és leggazdagabb családjának feje.
A Vanger-család nagy múltú família és Henrik Vanger (Christopher Plummer) felkéri a balsorsú zsurnalisztát, hogy járjon utána egy régi, családi rejtélynek. Blomkvist habozik, míg fel nem ajánlják neki azokat a bizonyítékokat, amikkel visszaszerezheti renoméját. Nyomozásba kezd, mely fokozatosan válik a szenvedélyévé, nem képes elengedni az ügyet, nem hagyja nyugodni.
Ez az ügy pedig egy családtag, egy lány eltűnése, akiről mindenki tudja, hogy halott. Az eset nem könnyű, hiszen évtizedek után bármire is fényt deríteni, szinte a lehetetlennel határos.
A riporter tehát egy profi segítségét kéri, és itt csatlakozik be Lisbeth Salander, (Rooney Mara) a tehetséges és intelligens hacker-lány.
Az ő életébe párhuzamosan nyerhetünk betekintést, majd lassan vezetik be a főszálba. Ám ezzel csak a főhősnő jellemét igyekeznek megismertetni, ami létfontosságú a film és a történet szempontjából, hiszen ő az emblematikus alak az egészben.
Rá épül minden, az ő karakteréből származik az a hangulat is, mely az egészet meghatározza.
Ez a sötétebb, komorabb atmoszféra egyébként végigkíséri a filmet, nem nagyon enged fel, ahogy a tájon a hó, ugyanúgy dominál a produkcióban ez a komor ridegség, ez a karcos durvaság.
Fincher nem sajnálta a nézőket és helyenként igen szemléletesen ábrázolja az erőszakot, mind fizikai, mind lelki vonatkozásában.

A film elég lassú, de foglalkoztatja az embert, valahogy minden rendben van vele, nem kiemelkedő, legalább is nem kelt ilyen érzetet, de úgy szórakoztat, hogy az ember észre sem veszi.
Nyilvánvaló, hogy akad pár felesleges jelenet, – 2 és fél órányi anyagban nem nehéz találni – de így kell kitölteni egy ilyen hosszas alkotást.
Összhangban van a sztori, a karakterek, a képi világ, a hangulat, a színészek játéka, az egész úgy ahogy van harmonikus.
Ahogy haladunk a befejezés felé, némi izgalom is felüti a fejét, hiszen a nyomozó páros egyre közelebb jut a megoldáshoz és rátalálnak egy titokzatos sorozatgyilkosra, rájönnek a lány eltűnésének körülményeire is, és feltárják egy arisztokrata család pecsétes múltját is. Majd mindez úgy ér véget, hogy a néző érzi a folytatás lehetőségét, ami ha legalább így sikerül, akkor meg is éri.
Csak ajánlani tudom a filmet, akkor is ha nem ismerjük az előzményeket, kellemes filmélmény.