A választ a kérdésre miszerint, van-e élet a halál után, és ha van milyen, még nem leltük meg.
Bár számos teória látott napvilágot, és persze mindenki maga dönti el, melyikben hisz, vagy hisz-e egyáltalán. A tudomány azonban még nem szolgált megdönthetetlen bizonyítékkal a túlvilág létére.
Ebbe nem is mennék bele jobban, mert e cikk témája nem a lehetséges válaszok elemzése, hanem egy film, mely ezzel a különös témával foglalkozik. Persze nincs ebben sem különleges, hiszen számtalan mozit láthattunk már, ami a túlvilággal, a halottakkal való kapcsolatteremtéssel, vagy halál közeli élményekkel foglalkozik. Eastwood filmje azonban más, egyfelől szokatlan tőle a témaválasztás, másfelől pedig nem a borzongató igazság érdekli a halálról, hanem az emberek, illetve az életük, melyeket más-más irányba terel a halállal való találkozás.

A módszer nem új mellyel a sztorit megosztják a nézőkkel. Három szálon haladunk, melyek borzasztóan távol vannak egymástól, legalább is térben. Majd ezeket a szálakat szépen lassan közelítik egymáshoz, míg a legvégére teljesen egymásba nem fonódnak és kiegészítik egymást, egységessé és magától értetődővé teszik magukat.

Az egyik szálon egy neves, francia újságírónő, Marie (Cécile De France) életébe kapcsolódunk bele. Rögtön erősen kezd a film, hiszen a hölgy éppen hogy csak túlél egy természeti katasztrófát. Majdnem az életét veszti egy Cunami során, pontosabban egy rövid időre valóban meghal és áttekint a Túloldalra. Ez alapjaiban rengeti meg és komolyan befolyásolja további életét, eluralkodik rajta a halál utáni érdeklődés.
Egy könyv megírásába kezd - ennek címe a Hereafter -, melyben feldolgozza tapasztalatait és megmerül a tudományos magyarázatokban.

A másik szál egy nehéz sorsú ikerpáré (Frankie és George McLaren), akik együtt élnek drogfüggő édesanyjukkal. El akarják szakítani őket anyjuktól, annak életmódja miatt, de a testvérek mindent megtesznek, hogy a szülővel maradhassanak. Ennek válik áldozatává az egyik srác.
A lélekben megcsonkult iker képtelen tovább lépni és ő is a halál utáni élet kutatásával tölti napjait. Nem tudván belenyugodni testvére elvesztésébe, sorban keresi fel a halottlátókat, spiritisztákat, egyéb misztikus elfoglaltságokat űző népeket.
A film itt nagyon érzékletesen mutatja be, hogy mennyi kókler van ebben a „szakmában”, akik csupán a pénztárcádba szeretnének betekinteni és nem a Túlvilágra. Ellehetetlenítve azon – talán – létező kevesek hitelét, akik valóban bírnak e képességekkel és nem a kétségbeesett, zavarodott és sérülékeny emberek kihasználására törekednek.

A harmadik és egyben leglényegesebb szál egy fiatalember nem szokványos életébe enged betekintést. A Matt Damon alakította George Lonegan valódi képességekkel bír, amiknek köszönhetően kapcsolatba képes lépni a holtakkal, beszélhet velük, betekinthet a halálon túlra. Ám képességét, melyből egykor kifejezetten jól megélt, már kényelmetlennek tartja, átokként kezeli, mely megkeseríti az életét. Egyszerűen csak normális életet szeretne élni, de közeli kapcsolata a halállal beárnyékolja személyiségét, nem tud elvonatkoztatni tőle az élete egyetlen területén sem.
Erre a legmegrázóbb példa a filmben a rövid kapcsolata a csinos lánnyal a főzőtanfolyamról.
Bryce Dallas Howard sajnos nagyon rövid szerepet kapott, ám annál fontosabbat és nem utolsó sorban mindent kihozott a karakterből és a helyzetből. Damonnal nagyon egy hullámhosszon vannak,
jó érzés nézni tapogatózó ismerkedésüket, majd annál nagyobbat koppanunk, hiszen a lány érdeklődik George után, ám amikor megtudja róla, hogy holtakkal foglalkozott, mi több ennek bizonyságát is adja, akkor kapcsolatuk nagy hirtelenséggel ér véget. Azt hiszem ez a film legdurvább része, hiszen Melanie (Bryce Dallas Howard) karakterével hangsúlyozzák ki Damon figurájának elképesztő magányát, átható szomorúságát.

Clint Eastwood ismét egy remek filmet rakott le az asztalra, mely merészebb témaválasztásával kiemelkedik a többi közül. Központba azonban nem a halál utáni élet lehetőségét tette – bár az egész történet ekörül forog -, hanem a halállal így vagy úgy kapcsolatba került embereket.
Bemutatja, hogy az élőket hogyan idegeníti el az élettől és az emberektől a halállal való túlzott foglalkozás, milyen negatív hatásokkal kell szembesülniük, ha mégis a halált választják az életük helyett. A borzasztóan kemény sorsokat szemléltető alkotás végig ébren tartja az érdeklődést, még akkor is, ha időnként az események lassú csordogálása már-már unalomba fullad. Mindig történik valami, ami visszazökkenti a nézőt ebbe a búskomor hangulatú élménybe, amivel a film szolgál.
Bár a vége feloldja némiképp ezt a szomorúságot – stílszerűen meglátjuk a fényt az alagút végén, de válaszokkal nem szolgál. Nem is igazán tetszett a befejezés, túl hollywoodi…
Nézőpontokat mutat meg, de nem célja, hogy végleges konzekvenciákat nyújtson.
A nézőkre bízza a döntést. Van élet a halál után? Számít ez, míg meg nem halunk? Megéri az életünk rovására ezzel foglalkozni? Ki-ki eldöntheti maga.