Ahogyan azt a kedves kritikusok és szerkesztők is nagyon jól tudják, már egy ideje vannak problémáim azzal, ahogyan az említett szakértők megközelítik ezen filmeket.Én teljesen más szemszögből is "kritizálnék". Talán azért, mert nő vagyok, talán azért, mert más vagyok (nem úgy)... :D Mindenesetre szerény véleményem szerint igen fontos lenne, ha egy kissé filozofikus szemszögből is vizsgálnánk az alkotásokat, természetesen abban az esetben, ha ezt az adott mondanivaló lehetővé teszi. És itt a hangsúly ezen van: MONDANIVALÓ!

A fimelk műalkotások. A műalkotások pedig általában hordoznak valamiféle mondanivalót. A befogadónak az a dolga, hogy ezt felfedezze. Szerencsés esetben a néző/ olvasó/hallgató stb. éppen úgy fogja fel a művet, ahogyan azt az alkotó(k) is megálmodták. Ilyenkor mondaná azt egy ismert zenész, hogy "nagyon átjött". Van, amikor ez nem valósul meg. Ilyenkor vagy többféle értelmezés jelenik meg az adott filmmel/írással/zenével stb. kapcsolatban, vagy teljes zagyvaságot értelmetlenséget feltétezeünk a látszat mögött, azaz nem értjük, nem látjuk a mondanivalót.

Természetesen mindenki maga döntheti el, hogy ez alapján titulál sikeresnek vagy sikertelennek egy alkotást. Az én véleményem viszont az, hogy ha bennem hasznos és értékes érzelmeket, hangulatot vált ki egy story, akkor az "naggyon átjött", tehát  maga az alkotás is sikeres.

És hogy mindezt miért is itt közlöm? Mert engem, mint befogadót vérig sértett, hogy ezt az alkotást unalmasnak és "angolnak" értékelték nálam bizonyára szakmaibb körök :). Ha ezt a kritikát valaki elolvassa, teljesen elmegy a kedve attól, hogy megnézze a filmet. Ami véleményem szerint nagy hiba volna.

Angolnak angol. Lassú és monoton. De éppen ez a nyomott és vontatott életforma jellemző a kor Angliájára is. Az angol úriemberekre, akik valóban ebben a tempóban élik világukat. Viszont ez a lassú tempó lehetővé teszi, hogy felkészüljünk a váratlanra és hogy fel tudjuk dolgozni azon változásokat, melyek az ifjú Dorian Gray életében és környezetében bekövetkeznek. Képzeljük csak el, ha mindenre már az első fél órában fény derül... Aki ismeri a storyt, abban a feszültség csak fokozódik és várja, hogy "na mikor és mitől kel életre az a bizonyos festmény", aki pedig nem látta, az hiszi, hogy itt valaminek történnie kell, hiszen a semmiről nem csinálnak filmet... Szóval a feszültség fokozását is segítheti ez az angolos vontatottság.

Mindeközben azonban számos apró információ birtokába jutunk. Természetesen csak akkor, ha figyelmesen kísérjük végig a lassú jeleneteket. Itt még a mimikának és egy-egy mozdulatnak is óriási szerepe van. Festőnkön például kezdettől fogva érzékelhető a vonzalom azonos nemű társa iránt, nem véletlenül festi olyan szenvedéllyel a fiút. Lord Henry pedig már Dorian megérkezésekor elkezdi behálózni az ártatlan gyermeket. Mindez elősegíti, hogy elkezdjünk Dorian szemével látni és úgy érzékeljük ezeket az apróságokat, ahogyan ő. Mi is szépen lassan belesüllyedünk abba az erkölcsi fertőbe, mellyel először bordélyokban találkozik a fiú, majd mindezt bálokon, végül saját házában is kibontakoztatja saját szórakozása érdekében. Ez a fokozatosság továbbá megnyilvánul a bűnök súlyosságában. A terhes nő elhagyása, cserben hagyása és az emiatti öngyilkossággal kapcsolatos részvétlenség, majd a lányokkal és anyákkal folytatott bűnös viszonyok, orgiák és homoszexualitás, végül pedig a gyilkosság... Az angolos monotonitás tehát lehetővé teszi, hogy érzékeljük ezen fokozatokat. Így talán már nem is nevezném annyira monotonnak a filmet.

A jó és a rossz harca ez a film. A művészet képviselője Basil maga is rajong modelljéért. De nem erőlteti szenvedélyét a fiúra, ahogyan azt Lord Henry teszi. Távolságtartóan csodálja Dorian szépségét és örökíti meg úgy, hogy szinte megszólal. Érezzük, hogy mindenki, maga Dorian Gray is tisztában van vele, hogy ilyen alkotás csak tiszta rajongásból, szerelemből születhet ( a festők homoszexuális érdeklődése egyáltalán nem volt szokatlan a korban, ahogyan a divattervezők esetében manapság is szinte természetes...). Basil nem titkolja, de nem is erőlteti saját vágyait a fiúra, ellentétben, ahogyan ezt már említettem Lord Henryvel. Végül azonban a rossz győzedelmeskedik és a jó ennek áldozatául esik. Basilnek ezért kell meghalnia. Ezzel párhuzamosan főszereplőnkből is kihal a jó és végleg úrrá lesz rajta a gonosz.

Basil és Dorian csókja a fenti kritika írója szerint nem kellett volna a filmbe. Véleményem szerint azonban, ez is a bűnök egyik fokozataként jelenik meg, másrészt a gyengébbeknek is egyértelművé teszi, hogy miért is lett olyan gyönyörű és élethű az a festmény. Basil a tiszta szerelem érzésével festi a képet a fiúról, a jó képviselőjeként igyekszik őt megvédeni a kísértésektől. Mindenhol ott van, ahol Lord Henry fogadásokkal és egyéb bűnös cselekedetekkel a rossz irányba tereli főszereplőnket és mindenhol igyekszik visszatartó erőként megnyilvánulni. Természetesen mindig sikertelenül. Maga a csók az én értelmezésemben a jó végső legyőzöttsége, ami végülis elvezet a jó, azaz Basil haláláig és Dorian teljes elkorcsosulásáig.

Hogy én is mondjak valami negatívumot is: Én feleslegesnek tartottam Lord Henry lánya és Dorian közötti szerelem megjelenését. Azonban talán még ezt is megmagyarázhatjuk azzal, hogy Dorian épp annak leszármazottjához fordul segítségért, aki romlásba taszította, valamint azzal, hogy Lord Henry idős fejjel és saját lányát veszélyben érezve már egyáltalán nem pártolja, hogy a züllött fiú kapcsolatot létesítsen utódjával.Tehát mindez talán azért volt szükséges, hogy lássuk Dorian lelki válságát és az események visszafordíthatatlanságát, a menekülés lehetetlenségét.

Maga a befejezés is mennyire ironikus. Lord Henry ugyanis lényegében saját teremtményét öli meg. Ő zárja be ugyanis a festménnyel együtt a padlásra, megakadályozva ezzel azt, hogy főszereplőnk boldogan éljen, míg meg nem hal (ha egyáltalán meghalt volna) a lányával.

Összességében tehát, amit számomra jelentett a film: az abszolút jó, a művészet, az örök élet és szépség jelképe valamilyen oknál fogva (ami véleményem szerint inkább jelképes, mintsem konkrétan az ördöggel való lepaktálást jelentené) az abszolút rossz, a bűn és a halál, az elmúlás jelképe lesz, miközben a múlandó emberi lét örökké és széppé válik. A festmény helyet cserélt a modellel, az időtlenség a múlandósággal. A jó a rosszal. Ezt pedig csak az angolos lassúságban és vontatottságban követhetjük nyomon igazán és élhetjük át úgy, mintha mindez velünk történne. Bennem legalábbis felmerült a kérdés... Akarnám-e az örök életet vagy sem?

Mindenki máshogy közelíti meg a filmeket, minden ember egyedi. Minden szempontból, amelybe bele tartozik a gondolkodásmód is. Teljesen természetes, hogy nem egyezik a véleményünk. Ha ránézek egy földön heverő, száradásnak indult rózsára, lehet,m hogy teljesen mást látok, mint mondjuk a mellettem álló ember. A filmekkel kapcsolatban is ez a helyzet. Megnézek egy filmet és hagyom, hogy elvarázsoljon. Mindennek klappoolnia kell ahhoz, hogy a végén azt mondhassam, hogy igen, ezt érdemes volt elkészíteni és megnézni. Természetesen nem vitatom az ilyen típusú mozik mélyebb mondanivalóját. Nem is lehetett volna ennyire örök Oscar Wilde műve, ha nem lenne benne semmi.

Mint mondtam is, a problémám nem a történettel van, hanem konkrétan ezzel a filmmel. Vártam valamit és jóval jóval kevesebbet kaptam. Úgy éreztem, hogy az unalmas részek elnyomták a mélyebb mondanivalót. Nem volt eléggé kihegyezve a történetre, nem tudták semmivel szinten tartani az érdeklődést.

Nagyon érdekes, amit a kedves hozzászóló mondott a jóról, a gonoszról és a befolyásról. Na, meg az ominózus csók és utalás az orális irányba terelődő dolgokra. El lehetne kezdeni filozofálgatni arról, hogy mi a jó és mi a rossz, de azt hiszem annak nem sok értelme lenne. Meglátásom, hogy Lord Henry nem rossz, Basil pedig nem a jó megtestesítője és nem azért választotta Dorian Lord Henry-t, mert ráerőltette volna magát. Mindenkinek joga és kötelessége dönteni. Az ember alapvető jellemét döntései formálják igazán. Dorian legbelül mindig is olyan akart lenni, mint Lord Henry, ezért választotta azt az utat. Ha nem hagyjuk magunkat befolyásolni, akkor nem is történik meg a manupuláció. Lord Henry csak egy eszköz volt, amely felszínre hozta Dorian igazi énjét, ami mindig is benne lakozott. A festő, Basil halálát pedig egyáltalán nem tartom a jó vereségének. Ez ennél sokkal egyszerűbb. Útban volt, ezért meg kellett halnia. Szinte maga a történet kívánta a halálát, azért, hogy tovább gyűrűzhessen. Az igaz, hogy onnantól kezdve valami véglegesen megváltozott, de nem tartom fordulópontnak. Hogy miért? Épp az imént említett ok miatt, hogy Doriannak még ekkor is volt lehetősége helysen cselekedni, megbánni tetteit és jó döntést hoznia.

Tegyük fel, hogy akkor este nem Basil hal meg, hanem Lord Henry. Akkor szerinted az a gonosz halála és onnantól Dorian lett volna Teréz anya? Ezt erősen kétlem. Pontosan azért, mert a befolyás ellenére ez vált a saját ösvényévé, amit követni akart.

Ezt azzal is alátámasztom, hogy amikor hősünk megtört emberként tér vissza hosszú évek múltán, akkor sincs igazi megbánás a szemében. Csak nyafog, hogy ő nem ezt akarta, de nem tesz/tett semmit annak érdekében, hogy bármi is megváltozzon. Annak ellenére, hogy a festményt állították be gonosznak, amely az ördöggel való cimborálástól öregedett a férfi helyett, maga Dorian lelke volt gonosz. Az örök élet lehet áldás és átok, pusztán hozzáállás kérdése.

Visszakanyarodva picit a filmhez, a színészi játékok is hozzájárultak ahhoz, hogy nemtetszésemet fejeztem ki. Colin Fith alakítására azt mondom, hogy korrekt, de a többiek nem hatottak meg túlzottan. Annyira sok volt az üresjárat, hogy helyneként szinte szenvedtem. Mondom ezt úgy, hogy amikor elkezdtem nézni a filmet, meg voltam győződve, hogy tetszeni fog. A trailer hatása. De hiába minden mondanivaló, a lényeg nem tudott felszínre jönni. Elveszett az angolos lassúságban és monotonizmusban.

Általában úgy értékelek egy filmet, hogy mennyire szórakoztatott, mennyire ejtett ámulatba és varázsolt el. Szóval hiába vannak jó jelenetek, ötletes kivitelezés, frankó történet, ha összességében nem váltja ki azt a bizonyos hatást. Ki szoktam emelni az ötletes apróságokat, de itt még ezekből sem tapasztaltam semmit. Lassan és unalmasan haladtunk előre a nagy büdös semmi felé. Mert mi a végső mondanivaló? Az, hogy vigyázz mit kívánsz, mert a kép fog öregedni helyetted? Vagy az, hogy ne keveredj rossz társaságba, mert megütöd magad? Azért élt ez a jóember sok-sok évet, hogy ráébredjen a hibáira. Hát nem sikerült. Vagy ha mégis, akkor túl gyáva volt ahhoz, hogy változtasson bármin is. Mert a kép Dorian romlott lelkét adta vissza. Azért volt ocsmány, mert valójában a férfi is ilyen volt. Talán ha megváltozott volna, akkor a kép is "megjavult" volna.

Az ominózus smárolós jelenetre visszatérve, én nem éreztem annak a csóknak a súlyát. Nem kívánta meg a történet. Nem változott semmi annak hatására. Egyszerűen csak Dorian is felfedezte, hogy Basil ilyen hajlamomú, ezért kipróbálta. Lényegében így győzte le a festőt. Azzal, hogy megadta neki, amire Basil reszketve vágyakozott, ezzel szemben Dorian nem érzett semmit. Olyan volt neki, mint a másik száz lotyó, akikkel lefeküdt. Csak egy eszköz a vágyak csillapítására és a magasabb rendűség kinyilvánítására. Nekem pusztán ez jött le.

Sziasztok, srácok!
Nem valószínű, hogy észrevettétek, de egy csodálatra méltó dolog bontakozott ki itt e film kritikája alatt.
A vélemények különbözőségéről beszélek. Ez az, ami széppé, érdekessé és egyben ocsmánnyá és élhetetlenné teszi ezt a napsugaras életet.
Mind két oldaltól figyelemreméltó felvetéseket olvastam. Megragadnám a lehetőséget és hozzátenném a magaméit is.
Én ugyan úgy írom most e sorokat, hogy a szóban forgó alkotást nem láttam, – mondhatná bárki: akkor minek pofázok? – de én nem is igazán erről a moziról szeretnék beszélni.

Elsőként rögtön leszögezném. Az oldal gyarapításán dolgozó négy ember közül egy sem szakképzett filmesztéta, vagy kritikus! Persze lehetne sok, számtalan, végtelen módon kritizálni, de egy kritikus csak egyféleképpen tud.
Úgy, ahogy ő gondolja.
Magamból indulok ki, – ez lehet, hogy komoly hiba – de én is csak olyan véleményt írhatok, ami az én gondolataimat tükrözi. Mint minden művészeti ágban, az elkészült műveket nem lehet objektív szempontok szerint vizsgálni.
Egy film, egy vers, egy regény, egy szobor mind mind az egyéni értékelés mércéje alá esik. Azért mert nekem tetszik egy vers, attól még az akadémikusok, vagy más olvasók mondhatják rá, hogy egy kalap szart sem ér. Ám azt hiszem, az egy örökérvényű törvény, hogy mindig a végfelhasználó (néző, olvasó, hallgató) az aki eldönti, hogy amit lát, hall, olvas értékes e a számára, avagy sem.  Természetesen lehet filozofikus szempontokat is figyelembe venni egy-egy kritika megírásakor, de ha a kritikus nem látott benne ilyen jellegű mondandót, akkor nincs miről beszélni. Továbbá akkor az írásaink nagyon hosszúvá válnának. Az emberek pedig nem igen szeretnek hosszasan olvasgatni a gép előtt.
A kritika sem egy terjedelmes műfaj.

Egy műalkotás nem feltétlenül rendelkezik mondanivalóval, és ha rendelkezik is ilyennel, melyet az alkotó elhelyezett benne, az valami hihetetlen, hogy mennyire nem számít. Onnantól, hogy véglegesnek tekintette művét és a közönség elé tárta, releváns, hogy neki mi volt a szándéka vele, mit akart elérni, mondani. Kizárólag az számít, hogy miként reagál a befogadó, hogy értékel, hogy éli át a művészeti alkotást. A befogadónak nincs dolga!!!!
Nem feladatunk, hogy keresztrejtvényt fejtsünk, eljátsszuk az oly kedvelt „mire gondolt a költő” játékot.
Nekünk csak élvezni kell, ha tudjuk, átengedni magunkon, engedni, hogy hasson ránk, ha tud.
Ha egy film, teszem azt, nem mond semmit valakinek, vagy az egészet zagyvaságként értékeli az nem hiba.
Nem léteznek egységes értelmezések, vélemények. Mindenki más szemüvegen keresztül bámészkodik rá erre a világra.
Ha neked tetszett a film, akkor az egy remek dolog. A készítők elértek egy hatást. De ha nem tetszett, az sem baj.
Az is egy hatás.

Itt és most szeretném tisztázni. A mi véleményünk sosem volt és sosem lesz szentírás. Ezek a tartalmak, csupán vélemények. Amennyiben ha valaki azért nem néz meg egy filmet, mert itt azt olvasta, hogy rossz, az nagyon sajnálatos. Lehet, hogy páratlan élménytől fosztja meg magát.
Ez is abból fakad, hogy mindannyian különbözőek vagyunk.
Ismét magamat hozom fel példaként, de attól hogy én nem láttam ezt a filmet, és Wouhn negatív kritikával illette.
Én még nem zárkózom el a megtekintés lehetőségétől. Hozzáteszem engem ez a film egyáltalán nem érdekelt és most sem érdekel, de ha adódik lehetőség, hogy megnézhetem, akkor nem fogom kihagyni. Abban azonban igazat kell adnom a kollegának, hogy ha egy film nem szórakoztat, – bármilyen szempontból, legyen az akár filozofikus – nem köt le, nem élvezem, akkor az a film nem jó.

„A hír szent. A vélemény szabad.”

Ez egy nagyon szép és érdekes dolog, ami az embereket inkább közelebb kellene, hogy hozza.
De mi még ezen is inkább csak egymásnak ugrunk.
Egy ellentétes vélemény olyan nekünk, mint egy vörös posztó. Csupán azért mert ELLENTÉTES.
Az egyet nem értés nem bűn - mint ahogy azzal sem értek egyet, hogy Collette hozzászólásában a bűn új szintjeként jellemezte a homoszexualitást – attól még, hogy ezt sulykolják belénk.

Meg kell védenem magam, pedig nem szándékoztam. Úgy gondoltam, hogy leírok egy értelmezési lehetőséget, ami esetleg azt szolgálhatja, hogy némiképp enyhítsen a fenti kritikán és egy kis fantáziát lásson bele a filmbe, de talán ezt a kedves szerkesztők túlságosan szívükre vették... (abszolút jóindulattal fordulok feléjük és nagyon becsülöm a munkájukat és igenis vannak olyan kritikák, amiket jónak tartok, lehet, hogy azért, mert egyet értek velük :P, de ahol nem egyezik a véleményem, ott igenis szeretnék, amint említettem, nem rácáfolni, csupán enyhíteni a sokszor elég szélsőséges megjegyzéseken, ezzel pedig vagy több kedvet csinálok a filmhez, vagy kevesebbet, de legalább egy másik szempontrendszer szerint is próbálok értékelni és értelmezni...)

Utóbb ráébredtem, hogy abban teljesen igazatok van, hogy nem "férhet bele a keretbe" minden egyes esetben egy filozófiai értelmezés. Én ugyanis egyáltalán nem kritikát, hanem műelemzést erőltettem a nyakatokba és a többi kedves olvasó nyakába. Mondhatnám, hogy szépirodalmi irányba mentem el (szakmai ártalom), bár talán ehhez sem értek nagyon. Ezt a fajta elemzést lehetséges, hogy a "mit gondolt a költő?" kérdés felől közelítettem meg, ezzel igyekezvén megóvni magát a storyt az azt szétszabdaló kritikától. Ennek lehetséges egyik oka, hogy maga a film egy szépirodalmi alkotás feldolgozása, ebből a szempontból tehát igenis helyet kaphat talán kritikai szinten is egy ilyen jellegű értelmezés. Bár már kiderült, hogy a kritika műfajával egyáltalán nem vagyok tisztában, de talán néhány kritikus megengedi magának, hogy egy ilyen feldolgozás esetében az eredeti művet összehasonlítsa, összevesse a filmes storyval. Cáfoljatok rá, ha tévedek!

Lényeg a lényeg: a story maga jó, a mondanivalót véleményem szerint a film igenis nagyon igyekszik híven tükrözni, gondolok itt arra a tematikára, mely Oscar Wildot megihlette. Persze itt is lehet kötözködni, hogy vajon mi ihlette meg a kedves írót és hogyan kell értelmeznünk ezt a művet.

Abban igazatok van, hogy teljesen mindegy, hogy ki, hogyan értelmezi, lát-e mögé valamit vagy sem, szórakoztatja-e vagy sem stb., de talán egy alkotás akkor jár a legközelebb a maga céljához, ha a befogadónak sikerül azt megértenie. Igenis egy film, egy könyv, egy zenemű esetében is okozhat örömet az, ha úgy érezzük, értjük, amit az közölni akar velünk. A saját befogadói sikerünk által lesz egy film sikeres vagy sikertelen. Ekkor tartjuk önmagunkkal azonosnak. Erre mondják másképpen, hogy akkor tetszik egy történet, ha azonosulni tudunk vele. Ha ez megtörténik, akkor a film tetszik, ha nem, akkor nem. Én ezzel a filmmel (ill. magával a storyval) "urambocsá" tudtam azonosulni. :$

"A befogadónak nincs dolga."- Ezt a kijelentést határozottan cáfolnám. A befogadó amikor szórakozik, akkor is dolgozik. Hiszen ahogyan azt írtam is, azáltal lesz számára egy film szórakoztató vagy unalmas, hogy lát -e benne fantáziát. Ez vonatkozhat akár a színészi játékra, akár a technikai újdonságokra, a történet tempójára, vagy akár magára a storyra is. Mindenesetre a befogadó minimum értékeli az alkotást, amit látott és közben igenis dolgozik!!! Értelmezni és értékelni próbál (aki nem próbál értelmezni és értékelni egy "bejövő információt", az hogyismondjam... suta/naiv/befolyásolható stb stb stb.). Valójában pedig a befogadót éppen ez a munka szórakoztatja.

Ez megint csak egy egyéni attitüd, de én egy film nézése közben akkor szórakozom, ha folyamatosan dolgozom azon, hogy megértsem. Ez a munka sokszor nem tudatos. Egyszerűbben úgy fogalmazhatnám meg, hogy közelebb állnak hozzám az elgondolkodtató filmek. Nah és ez az. Igenis kell rajta agyalni és gondolkodni, met máskülönben talán tényleg egy angol, monoton vacak (kritikus szemszögből), de azáltal, hogy a storyba belemélyedek és a másik oldalról, mondhatnám belülről kezdem el kibontani a filmet (értelmezői szemszögből) értékesebbnek hathat. Ez tény, hogy egy teljesen másfajta megközelítés, mint amivel itt a legtöbb esetben találkozhatunk, de sokszor rejtett értékekre is rávilágíthat. S egy kritika esetében is érdemes lehet alkalmazni, hátha...

Nem szeretném, ha veszekedésbe torkolna ez a jóízű vita, mert akkor pont ellenkező hatást ért volna el a film.

Én soha nem írtam olyat egyetlen cikkembe se, hogy ne nézzétek meg az adott filmet. Ennél sincs máshogy. Akkor lennék a legboldogabb, ha mindenki megnézné és eldönthetné saját maga, hogy megérte-e a röpke 90 perc. Mindenképpen igazad van, hogy én nem irodalmi műként kívántam értelmezni a látottakat, hanem konkrétan a filmet kritizáltam. A történettel, Oscar Wilde-dal nincs semmi bajom, nekem pustán ez a film volt csalódás. De pont az a szép, hogy mindenki máshogy látja, máshogy értelmezi. Szerintem egyik megközelítéssel sincs semmi baj, mert a te következtetéseid teljesen logikusak és valószerűek, ezért el lehet fogadni. Külön köszönöm a szép hosszú hozzászólásokat, amikben kifejtetted nézeteidet és nem annyit írtál mondjuk, hogy mekkora paraszt vagyok, hogy ilyen hülyeségeket merek írni. Azt hiszem, legalábbis remélem, hogy az én érveléseim is helyén valóak, egész biztos akadnak olyan emberek, akik veled értenek egyet, olyanok is, akik velem.

Az én személyes megítélésem ettől még semmit sem változott, remélem a tiéd sem. Azt el kell ismernem, hogy ha már ennyit tudunk beszélgetni erről az alkotásról, akkor mégis csak van benne valami, különben elsiklottunk volna felette. Én nem szeretném a személyes véleményemet senkire sem erőltetni, mindenkinek csak annyit tudok tanácsolni, hogy NÉZZE MEG A DORIAN GRAY-T és ha úgy tartja kedve, akkor írjon hozzászólást, hogy benne milyen érzelmeket mozgatott meg a film.

Neked pedig azt tudom tanácsolni, hogy ha elégedettlen vagy az oldal tartalmával és ilyen szépen tudsz fogalmazni, akkor írj nekünk cikkeket, hogy mások is a te szemüvegeden kersztül is láthassák ezeket a csodás alkotásokat. Ettől színesebb lenne az oldal és te panaszkodhatnál, hogy csak ezek az elfogult hülyék szerkesztik a portált. Ha úgy gondolod, az oldal tetején található "vendégbloggerkedés" címszó alatt mindent megtalálsz.

Még egyszer nagyon köszönöm az építő jellegű kritikákat és várjuk a hasonló jellegű eszme- és szemléletmód-cseréket a továbbiakban is.

Azt hiszem, levontam a következtetést. Igyekszem ezentúl követni azt a hozzászólástípust, amit vártok:

Kedves Wouhn és A-fraid! Nekem ez a film tetszett. ("És a többi néma csend...")

Én meg azt hiszem nem is a mi válaszainkat olvastad, amennyiben ez a hsz. tényleg tőled származik. Mi nem várunk semmit senkitől.
Mindenki azt ír és úgy ahogy akar, hiszen eddig erről volt szó!!!!
Neked tetszett a film. Oké. Másoknak is fog, vagy pont ellenkezőleg.
Ennél jobban nem tudom szájba rágni, hogy örültünk neki, hogy így és ebben a formában írtad meg a véleményed.
Szóval szépen kérlek ne legyél ilyen drámai és gyerekes. Sajnálom, hogy ez lett belőle...