Azzal kezdem, hogy elmondom: A Franklyn egy nagyon érdekes, becsapós, egyedi hangvételű és remek mozi. Most a fényezés után megemlítem azért azt is, hogy akik nem kedvelik az elgondolkodtató, vontatottabb, elvontabb alkotásokat, azok inkább hagyják ki. Mert ez aztán ilyen, elég súlyos a mondanivalója és nehézkesen közli azt, ami a sajátos hangvételéből és atmoszférájából fakad.
Azt azonban biztosra mondhatom, hogy közel sem olyan a film, mint amilyennek hinnénk.

Hit nélkül…

Nem is próbálkozom azzal, hogy elmondjam nektek milyen is ez a film, mert nem tudom szavakba önteni. Látni kell! Először talán zavaró lehet a két párhuzamos világ ábrázolása és a három főszereplő egymást váltogató megjelenése, de ez csak a film befejezésének bevezetésére szolgál.
Az egyik szereplőnk egy fura maszkot hordó férfi, Preest (Ryan Phillippe), aki egyfajta magánszimatként dolgozik Köztes Városban, ahol a hatalmat a hit, a vallások tartják kézben.
A Minisztérium uralja az egész világot és a szabály, hogy: Hinni kell!
Mindegy miben, lehet az bármi, a lényeg a belé vetett hit és a bizonyság.
Preest éppen egy lány után nyomoz, akit elrabolt egy Ikerház nevű szekta. Mindennek persze köze van egy titokzatos és nagyhatalmú személyhez, akit csak az Egyénként emlegetnek.
Ám a helyi hatóság elfogja a maszkos férfit és négy évre bebörtönzik. Amikor ismét feltűnik az Egyén, Preest-et elengedik, hogy folytassa a nyomozást. Az álarcos férfi mániákusan hajszolja az Egyént, akivel végezni akar, de az ok nem ismert előttünk, egészen a film végéig.

Ezzel párhuzamosan megismerhetjük Emilia Franklyn-t, (Eva Green) aki egy meglehetősen furcsa viselkedésű, zavart, depressziós lány. Művészet szakos az egyetemen, de elég bizarr módon értékeli mi is a művészi. Többször követett el öngyilkosságot, filmre is vette az egyiket, ezt szánta műremeknek.

A harmadik lényeges szereplő, pedig egy férfi, Milo (Sam Riley), akit éppen elhagyott a menyasszonya és emiatt egy kicsit padlót fog. Majd meglát egy számára ismerős nőt, aki a gyerekkori szerelmére emlékezteti. Ahogy a története halad, úgy kerül egyre közelebb ehhez a nőhöz, aki különös módon Franklyn-re hasonlít, mi több azonos vele.

Fél óra telt el a filmből és már érezhető, hogy itt sokkal több rejlik a látható dolgok mögött, mint az elsőre látszik. Én is azt hittem, hogy érdekes sci-fi, esetleg fantasy film lesz, de ez távolról sem az.
A párhuzamos világok használata csupán egy eszköz, amivel érzékletesebben ábrázolják az emberi elme sajátos védekező mechanizmusát. Az elzárkózást, az elidegenedést, az elfordulást a valós világtól.
A sérült, zavart elme menedék kereséséről szól ez a film. Mindhárom karakter egy képzeletbeli helyzetbe menekül, ahol valamivel komfortosabban érzi magát, mint a valóságban.
De a problémáik, a sérülésük okai oda is követik őket, csupán metamorfózison estek át és másképp vetülnek ki. Úgy hogy az illeszkedjen az illuzórikus világ képződményükbe.
Még egy fontos szereplőt említenék meg, aki egy aggódó apa (Bernard Hill). A fiát keresi, akivel rengeteg gond van, mivel összezavarodott, a rendőrség is veszélyesnek nyilvánította és keresi.
A film legvégére fény derül mindenre és érthetővé válik az összes helyzet és motiváció, tisztázódnak a karakterek is. A film maga csupán érdekességével tudja fenntartani az érdeklődést, mivel csak a legvégén kapunk magyarázatot az egész történetre. Szóval a story elég vontatott és nem érthető, de megéri megvárni a végét, mert nagyon fordulatos és meglepő. Legalábbis nekem nagyon tetszett!
Különösen az, ahogy előkészítették a terepet a készítők a főbb szereplők találkozásához.
A mozi során mindőjük története különálló egység nem keresztezik egymás életét, de a végére egy csomópontban összefutnak a szálak és minden érthetővé válik.

Gerald McMorrow, 2008-ban egy remek filmmel gazdagította a filmművészetet. Egy olyan filmmel, ami nagyon sajátos közlésmódot használ, de mégis nagyon emberien közelít meg egy gyakori és fontos témát. Körbevezet minket három, kiábrándult, végtelenül szomorú és pillanatnyi elmezavarral küszködő ember belső világában. Érzéssel és ízléssel mutatja meg nekünk, hogyan védekezhet a mindennapi ember a fájdalom és a bánat ellen. Hogyan törhetnek meg az emberek a csapások súlya alatt.
A legerősebb emberek is megroggyannak időnként a hétköznapok apró harcaiban, kudarcaiban.
Számomra a legdurvább sors – a három főszereplő közül – Ryan Phillippe-é, vagyis Preest-é volt.
A filmben gyakoriak a narrációk és a jelenetben, amikor egy padláson elmélkedik, hangzanak el az alábbi mondatok:

„Ha Isten megelőzni a rosszat, de nem képes rá, akkor nem mindenható.”
Ha képes rá, de hajlandó, akkor aljas.
Ha nem képes rá és nem is akarja, akkor miért neveznénk Istennek?”

Ez a rövid kis idézet fejezi ki legjobban miről is van szó a filmben. Remekül példázza azt a kétségbeesést, ami az összes szereplőt jellemzi.
A film kiváló munka, érzékletes idegenvezetés az emberi elme rejtelmei között, jó színészekkel és elgondolkodtató helyzetekkel, párbeszédekkel. Egyszer mindenkinek érdemes lenne megnéznie.
Van akinek többször is…