Mint azt már egy korábbi beharangozóban említettem, mostantól én viszem tovább a sorozatot.
Az ötödik részben már elkezdenek kivilágosodni a fekete foltok, vethetünk egy pillantást a rejtett motivációkra. Eddig csak az okozatokat láthattuk, most valamelyest megismerhetjük az okokat is. Az epizód címe Meghasonlás. Elárulhatom, hogy nagyon érdekes dolgok történnek.

Mi történik, ha eluralkodik a kettősség?

Nemrégiben eszembe jutottak az elmúlt évek kedvenc sorozatai, amelyek mára már a feledés homályába estek. Bizony tudnak hiányozni ezek az alkotások. Még mindig szívesen gondol rájuk vissza az ember.

A példák szinte végtelenek lehetnek. Emlékszem mennyire vártam a hétfőt, mert volt Heroes, Terminator, Prison Break. Tavaly még az volt a kedvenc sorozatos napom (idén a csütörtök). Nem mondom, hogy nagyon hiányzik a TSCC, a Prison Break annál inkább.

Az már más kérdés, hogy nem lehet egy sorozatot a végtelenségig húzni, mert akkor már nem lesz ugyanaz. Pl.: A Sliders-t már jóval hamarabb be kellett volna fejezni, mint ahogy tették. Talán az eredeti szereplők kilépése környékén. De megint kicsit elkanyarodtam.

Lényeg, hogy így vagy úgy, de tudnak hiányozni azok az alkotások, amelyeket az ember 3-4 vagy még több évadon át nyomon követett. Ez olyan fajta hiányérzet, amit lehet pótolni más néznivalóval, de néha-néha felröppen az emberben, hogy milyen jó lenne nézni még pár részt.

Többek között azért is jutott eszembe erről filozofálgatni, mert hamarosan elkezdődik a Lost végső szezonja, amely végleg lezárja a történetet és ennyi. Igazság szerint a Lost-ot nem lehet pótolni semmivel.

Aztán ott van a másik oldal. Egy rég elfeledett sorozat felelevenítése ilyen-olyan formában. Az új Knight Rider nekem nagyon nem jött be. Ellenben az új Inuyasha annál inkább. A két alkotás között hatalmas a különbség színvonalban és illeszkedésben, pedig ugyanazon célért jöttek létre.

Csak annyit akartam kihozni az egészből, hogy vannak korszakalkotó sorozatok, amikre az ember örömmel és mosolyogva gondol vissza és egy sóhaj után ezt mondja: „De szépek voltak azok az idők.”

Az X-Akták 9 éves produkciója után is volt bennem egy jó nagy adag hiányérzet, hogy vége. Ugyanígy járt a Csillagkapu, Atlantis, stb.

Esetleg ha valamelyik kedves olvasónk megosztaná, hogy ő melyik sorozatra emlékszik vissza szívesen, amit régebben nézett, de ma már nem jelentkezik új epizódokkal, azt megköszönném.

Érdekes, kicsit X-Akták hangulatú volt a szokásos csütörtöki epizód. Ahogy az lenni szokott, a végéhez közeledve csavarnak egyet a történeten, hogy mégse legyen annyira „szokványos”.

Az évad színvonala továbbra is tetszik, az ügyek érdekesek, a karakterek szerethetők, a rejtély továbbra is a figyelem középpontjában.

Igaz, hogy ez is olyan epizód volt, amely nem kapcsolódik a fő irányvonalhoz, de ne legyünk telhetetlenek.

Lássuk...

Szerintem mindenki számára ismerős az aranyos fabábú, aki igazi kisfiú szeretett volna lenni, és akinek megnyúlt az orra, ha hazudott. Ez a film nem a gyermekmesét idézi fel.
A 96-os alkotás Kevin Tenney rendezése. Ez még el is nézhető, de a forgatókönyvért is ő felelős, az meg már nem intézhető el egy ejnye-bejnyével. Az ötlet, hogy csináljunk egy horrort Pinokkió főszereplésével már eleve nagyon meredek, de hogy eztán még rápakolnak ezzel a bábuval, a megjelenítés módszereivel…
Ha nem lenne teljesen érthető, mire is gondolok, hát könyörgöm elég ránézni erre a DVD borítóra…

Csóró Gepetto…