Oké, elismerem, hogy ez a Csodálatos Pókember jobb, mint a 2002-es Tobey Maguire-rel, de legalább is egy kategória.
A főszereplő személyével kapcsolatban viszont:
Inkább Magurire, mint Andrew Garfield, valahogy ez utóbbi, bár kétségtelenül kölyökképű, mégsem hiteles Pókemberként. Nem áll neki jól a figura.

A történet sem nyert, hiszen az originál sztori kutyuléka, amiért James Vanderbilt, (ötletgazda) Alvin Sargent, Steve Kloves okolható, hiszen a kezükbe vették az egészet és csak a főbb pontokat vették figyelembe, majd átírták a sztorit.
Egyébként másnak is feltűnt már, hogy szinte minden filmforgatókönyvet egy kisebb hadsereg ír, mintha már nem is léteznének olyan forgatókönyvírók, akik képesek egyedül és önállóan dolgozni.

Ha már a színészeknél tartottunk – akik egyértelműen az olcsóbb nevekből kerültek ki, mert vagy friss nevek, vagy már korosodó, kifutóban lévő egykori nagy sztárok – akkor említsük meg Marc Webb-et is, a rendezőt. Webb sem a tapasztalt, vagy igazán jó nevű direktorok egyike, ez még csak a második mozifilmje volt, bár az első, az 500 nap nyár elég sikeres volt és kedvelt.
Ha őszinték vagyunk, akkor ezzel a reboot-tal is előrébb lépett valamicskét a ranglétrán.
E kettőn kívül csupán néhány Tv-és próbálkozása volt, az Office-szal és az öt rész után elkaszált Lone Starral.

Az alaptörténetet mindenki ismeri, ha nem a képregényből, akkor az előző filmtrilógiából.
Az írók ezzel szemben, ezúttal csavartak egy kicsit a sztorin – nem látom be minek – és csak az alapvetéseket hagyták meg. Ha úgy tetszik, akkor ez egy alternatív világbeli Pókember.  Jelen moziban Peter Parker (ő Pókember) szülei elhagyták fiukat még kiskorában és a jól ismert Ben bácsira (Martin Sheen) és May nénire (Sally Field) hagyták. A suliban változatlanul froclizások áldozata, de most Gwen Stacy (Emma Stone) van Mary-Jean Watson helyett.
A pókcsípés is stimmel, annyiban más az egész, hogy apja egykori kutatótársa, Dr. Curt Connors (Rhys Ifans) laboratóriumában történik. Connorsból lesz a híres-neves Gyík, aki ennek a filmnek a főgonosza és a kutatásnak, ami miatt Gyíkká válik, köze van a Parker szülők távozásához is.
Peter a professzornál kezd gyakornokoskodni és együtt dolgoznak a fent említett szérumon, miközben a fiú elkezdi kiismerni a képességeit. Ahogy annak meg kell történnie, Ben bácsi meghal, de most nem a „Nagyobb erő, nagyobb felelősséggel jár!” szöveget halljuk. Sőt, az alkotásban May néni mondja ki a komolynak szánt tanulságot:

„A titkoknak ára van.”

Na, tessék, ezt vágjuk zsebre! Egyébként főhősünk úgymond megfogadja nénikéje tanácsát és szinte csak a sarki fűszeresnek nem fedi fel a valódi kilétét. Ezzel a húzással kinyírták a karakter legkeményebb drámáját, ami a két személyisége közti feszültség és a családja miatti folyamatos aggodalom.
A rettegés, hogy megtudják ki és ezáltal veszélybe sodorja a magához közel állókat.
Ezt az elemi feszültséggerjesztőt, úgy ahogy kell, kikapcsolták, könnyedén átlendültek a problémahalmaz felett. Parker egyértelműen sokkal felelőtlenebb, miközben majd végig a felelősségvállalás a téma. Ez a parányi ellentét egy kicsit zavaró…

Úgy egy óra telik el a filmből mire a híres kék-piros jelmez rá kerül, és aktív bűnüldözővé válik.
Ebből a szempontból nagyon is „Pókemberes” az alkotás, hiszen rászállnak a rendőrök (Hol van Jameson és a Hírharsona?) és végre igazán úgy hülyül a szereplő, ahogy azt a Pókember tette.
Ám eddig sem gondatlan élete még tovább bonyolódik, amit feltűnik a Gyík, aki valójában Connors.
A doki, Parker segítségével fejlesztette ki azt a DNS-katyvaszt, amivel elvesztett karját akarta visszanöveszteni. Ám a mellékhatások elég extrémnek bizonyultak.
A prof időről-időre átalakul Gyíkká és esztelen tombolásba kezd és természetesen egyedül a Pókember állhatja útját.

Igazából elég kevés az eredetiség a moziban, főleg sablonokra és az alap sztorira épül. Ez utóbbival nincs is baj, nem is értem minek kell belepiszkálni.
Az egész produkció kiszámítható.
A szerelmi drámázással együtt, a teljes végkifejlet egy irdatlan filmes közhely.
Azért pár apróságot lehet értékelni.
Például a jelenetet, amiben Pókember hálót sző a csatornarendszer egyik kereszteződésében és várja, hogy a hálója rezgései árulják el, merre jár a Gyík.
Ebben a részletben megvillan némi fantázia, némi ötlet, ami ezen kívül már nem nagyon lelhető fel.

Egyszóval tipikus popcorn, annak minden sajátosságával, de valahogy mégis az van az emberben, hogy megérte megnézni. Na, nem mondom, hogy megér egy mozijegyet, de közelít hozzá!
Indokolatlanul hosszú, a főszereplő nem szimpatikus, de a Pókember végre igazán olyan, amilyennek lennie kell. Végre kihasználja az adottságait a harcok során, úgy küzd és szövegel, mint a barátságos és közkedvelt Pókember.
Másfelől meg tipikus Marvel, vagyis Stan Lee is megjelenik a filmben az egyik humorosnak szánt jelenetben.
Én azt mondom, a film igenis nézhető, nem rosszabb, mint az eddigiek, valójában még elégedettebb is vagyok vele. Már, ami a „Pókemberszerűséget” illeti. Egykori rajongóként úgy érzem ez valahogy közelebb van az egész szellemiségéhez, még akkor is, ha a történetet teljesen szétcincálták.