Az első filmre rá három évre kijött a folytatás is. Sajnálatos módon a film bemutatása előtt Kinji Fukasaku rendező meghalt, de fia – Kenta Fukasaku -, akivel az első részen is közösen dolgoztak, folytatta a munkát. Ennél fogva kissé durvának tűnhet, hogy élete legutolsó filmje még rosszabb lett, mint az első rész. Pedig sajnos így van!

Ismételjük meg magunkat, de csináljuk vacakabbul!

E fenti mondat remekül körvonalazza milyen is lett ez a film. Erőtlenebb, mint elődje és több szempontból sikerült még lejjebb adni a színvonalat.
Ahogy a második felvonás is három év elteltével került a mozikba (főként Japánban), úgy a történet is három év után veszi fel a fonalat.
Shuya, akit ismét Tatsuya Fujiwara alakít, a gyilkos játék után az éveket azzal töltötte, hogy további srácokat gyűjtsön maga köré, fellázadjon a rendszer ellen és terroristaként lépjen fel az elkövetkezőkben.
Ez oly eredményesen sikerül neki, hogy a hatalom komolyan veszi (!?) és megkísérlik megöletni, társaival együtt.
Ennek furmányos módon látnak hozzá. Ismét kezdetét veszi a Battle Royale – játszma, most Shuya Nanahara megölése a cél. Újabb osztály esik áldozatul a Programnak.
A szabályok azonban módosultak:
Most nem egymást kell leölniük, hanem ostromot kell vezetniük a sziget ellen, ahol Shuya és a többi gyerek húzta meg magát. A közvetítés ugyanúgy élőben megy, a nyakörv is rájuk kerül, de most nincsenek Veszély Zónák. Helyette párba osztják őket. S ha az egyik meghal, a másik követi…

Mint látható, a forgatókönyv szinte ugyanaz. Jelentéktelenek az eltérések, a játék ismét kegyetlen és durva, mint ahogy azt az „osztályfőnök” is ékesszólón előadja:

„Micsoda izgalmas dolog lesz végignézni 42 ifjú szenvedélyes halálát!”

Kinek mi nyújt izgalmat, ugye…
Az előző rész útján járva ismételten vérben és halálban dús a látnivaló, a tanulók már a partraszállásnál hullanak, mint a legyek. Ezzel kapcsolatban érdekes változás játszódott le Shuya morális hozzáállásában… elvégre a „sajátjait” lövi és löveti halomra…
Persze ez a számlájára írható az elmúlt három év megpróbáltatásainak, a sok gyilkosságnak, nyomorgásnak, a szenvedésnek is.
A karakter érezhetően megváltozott, az tény.
Tehát megy az öldöklés, amivel igazából – akciók szempontjából semmi gond sincsen, de a szövegkönyv megint nem lett túl acélos, a színészek játéka megint leveri a lécet.
Vagy túl-vagy aluljátszották a szerepet, arról nem beszélve, hogy az „osztályfőnök” túlzóan teátrális.
„Szerencsére” megtartották az idegesítő hülyeségeiket is, mint például a végjátékban bemutatott ’rögbizős jelenet’. Ha ezzel valami bizarr ellentétet szerettek volna ábrázolni a gyermeki világ és a durva felnőtt világ között, akkor… ez nem jött össze. Nem lehet komolyan venni. Legalábbis nehéz.
A lagymatag jelenetek, az ömlengés ebből sem hiányzik, itt aztán még több is akad, tehát valamivel sikerült überelni az első részt. Míg a film ismét erőszakos lelki fröccsel zárul.
Nem akarok én vészmadárkodni, szép dolog, hogy feldolgozták ezt a páratlan történetet Takami Kósun tollából, hiszen az egészben csak két dologért kár. Ebből egy a folytatás gondolata…
A másik pedig, hogy elég rendesen összecsapták, nem igazán törekedtek arra, hogy illőn visszaadják a mélységét az író sztorijának. Ebben a filmben már a lázadás is kifordult önmagából és egyfajta röhejes „minden felnőtt gonosz” jelmondatot lobogat a vérszaggal vemhes szélben.
Ami számít, a folytatás tovább rombolja a filmes Battle Royale franchise-t…