Nem mondanám, hogy a frenetikus humortartalommal bíró cím keltette fel az érdeklődésem. De akkor mégis mi a francért néztem meg ezt a filmet?
Igen, ez a kérdés bennem is gyakran felmerült a megtekintés közben.
Biztos mindenki számára ismerős az az érzés, amikor nincs kedve semmihez, majd úgy dönt, filmet néz.
Ám komoly mozi nem kell, valami olyanra van igény, ami esetleg könnyed szórakozást ígér, de legalább is egy jót lehet rá aludni.
Sajnos ez a produkció egyikkel sem tudott szolgálni, csak egy semmitmondó másfélórát vett el az életemből.

Jennifer Aniston úgy látszik ráállt a felejthető popcorn mozikra – a Kellékfeleséget is 50 percig tűrtem -, bár a mostani partnere a kevésbé ismert Jason Bateman lett. A borzasztóan valószerűtlen és idétlen történetet aláásták egy pár teljesen jellegtelen szereplővel, akiket a néző egészen a film végéig képtelen megkedvelni.
Továbbá az Aniston-Bateman páros is, amellett hogy nem illenek össze, nagyon gyengén hozzák a figurákat. Ez persze csak részben az ő hibájuk.

A történet szerint Aniston egy kétségbeesett 40 feletti nő, aki minden áron gyereket szeretne, és úgy dönt nem vár a hercegre fehér lovon, hanem a saját kezébe veszi az ügyet és mesterségesen termékenyítteti meg magát. Ehhez egy donor, Roland (Patrick Wilson) segítségét veszi igénybe.
Mindezt aktívan ellenzi a nő legjobb barátja, Wally (Jason Bateman), aki már régóta gyengédebb érzelmeket táplál irányában. Úgy alakul, hogy Wally „eljátsza” a donor örökítő anyagát, így hát részeg mámorban pótolja a hiányosságot. Aztán hipp-hopp, a szeretett nő teherbe esik, majd el is költözik.
Majd hét évvel később kapcsolódunk vissza a sztoriba, ugyanis anya és fia visszatér a városba és zárkózott Wally rádöbben, a kis lurkó az ő gyermeke.

Ettől kezdve minden a szokásos forgatókönyvet követi. Összebarátkozik a sráccal, képtelen elmondani a nőnek – ez húzódik egy darabig, belép a képbe egy másik férfi (Roland), majd elmondja az igazságot, „örökharag”, „menjafenébe”, míg végül ki nem ül a képernyőre cukrozott Happy End.
Nem sok, ugye? Sajnos így van. Ez a film nagyon kevés. Humort terén rém keveset nyújt, egyedül a két mellékszereplő, Juliette Lewis és Jeff Goldblum nyújt elfogadhatót.
Elég szomorú, hogy az egész filmben őket kedveltem a legjobban…
Romantika címszó alatt megkapjuk a szokásos limonádévá alacsonyított ócskaságokat, a drámának szánt részletek („a vívódó apa”) pedig olyan hatástalanok, hogy kár is szóba hozni.
A Sejtcserés támadás nem azt nyújtja, amit az ember várna tőle, pláne ezzel a címmel.
Fura és ügyetlen keresztezése e három műfajnak, aminek eredményeként megalkották a tökéletesen semmitmondó, üres és unalmas mozit.