Nielsen utolsó filmjeinek egyike, melyben már csak mellékszereplőként gazdagította a stábot. Ez a szuperhős paródia nem is lett olyan átütő siker, mint azt várták. Ennek egyik oka, hogy elkapta az utóbbi években meghonosodott paródia-betegség. Ennek ellenére nem egy elviselhetetlen alkotás, akadnak azért jócskán fogósabb poénok. Kár, hogy már a trailerben ellövik a javát…

„Adj el minden Google részvényt! Piti cég, értéktelen!”

A fenti idézet, azt hiszem a film legjobb poénja, én legalábbis a mai napig jót röhögök rajta, pedig egy párszor végignéztem már ezt az alkotást. Ahogy átvették a Batman-filmek híres jelenetét, melyben meghalnak a szülők és csak a fiú marad életben, remek. Ebből persze rögtön ki is derül, hogy itt bizony egy hatalmas szuperhős kutyulékkal állunk szemben, amiben az utóbbi idők legtöbb mozivászonra mászott képregényhőse megmutatkozik.
Ennek ellenére egy önálló történettel rendelkezik a produkció – ami persze jócskán követi a szuperhős klisét, de jól építették bele az alapul vett filmek sajátosságait, karaktereit, jeleneteit.

A sztori lényegében a Pókember mozi első felvonásának történetét vette alapul, hiszen főszereplőnk, Rick Riker (Drake Bell) egy átlagos középiskolás diák, aki finoman szólva egy lúzer. Egyetlen barátja van, akit Kevin Hart formál meg, a bácsikájánál (Leslie Nielsen) és a nénikéjénél (Marian Ross) él mivel szülei meghaltak (de még hogy!!! :D) és menthetetlenül szerelmes a szomszéd lányba, Jill-be (Sara Paxton). Reménytelen élete gyökeres fordulatot vesz, amikor meglátogatnak egy kutató labort, ahol megcsípi egy génkezelt szitakötő (!). Ettől kezdve megkezdődik a változás mely hőssé teszi Rick-et. De mivel a szuperhős nem szuperhős ellenfél nélkül, hát megkapjuk a halálosan beteg tudós lángelmét Lou Landerst (Christopher McDonald), aki egy sikertelen kísérlet során képessé válik az emberi életenergia ellopására.
Ezzel persze megöli az áldozatait, de addig is saját életét hosszabbítja meg.
Végső célja pedig a halhatatlanság…

Rick élete persze nem lett könnyebb azáltal, hogy a Szitakötővé vált, hiszen meg kell birkóznia az újonnan kapott erővel, a gonosz Homokórával, meg kell szereznie az áhított lányt és meg kell tanulnia repülni. Aki látta a Pókember első részét az már nagyjából tisztában is van, hogy mit fog látni, hiszen ez a mozi alapvetően arra épít. Persze azért akad némi X-Men, meg Fantasztikus négyes, de inkább csak érdekességek, túl sok poént nem is hoznak.
Lényegében elég szokványos paródia filmről van szó, ami pontosan ezért el is kapta ezek legjellemzőbb betegségeit. Vagyis döntő többségében a túlzásba vitt túlzás poénjaival élnek, ami ritka alkalmaktól eltekintve már nem szórakoztató, mi több annyira tipikus, hogy már unalmas.
Kevés az igazán jó szövegkönyvi poén, ennek oka pedig a fantázia hiánya, az ötlet hiánya.
Továbbá észrevehetően alacsonyszintű, óvodás vicceket pakolásznak egymás hegyére-hátára.
Erre remek példa, hogy Johnny Storm, vagyis Fáklya meggyullad. Ezen esetleg egy gyerek nevet.
Bár azt is el kell ismerni, hogy utána a poroltós poén nagyot üt (szó szerint:D), szóval végső soron megbocsátható. Illetve most sem kíméltek minket egy bugyuta fing geggel, de legalább azt is jól mentették az „úgyis szellőztetni akartunk”-kal. :D

Egy paródia elkészítése abból a szempontból könnyebb más filmeknél, hogy az alapötlet már készen van. Azt nem kell kitalálni. Csupán annyit kell tenni, hogy jeleneteket, a helyzeteket, a történéseket eltúlozzák, a fonákjáról mutatják be és hozzácsapnak egy-két viccet. Na, persze ez nyilvánvalóan nem ennyire egyszerű, mint ahogy ezt leírom.
Valószínűleg ez az oka annak is, hogy ennyi gyenge paródia és vígjáték kerül a piacra.
Ám a Superhero Movie a megszokott paródiáknál jobb, az átlagnál több az eredeti poén benne, mint például a falmászós Pókember jelenet eltorzítása – vagyis a break tánc a falon. :D
De ilyen még a epikus esőben ázós csókjelenet elferdítése… :D
Vagy a hálaadásnapi vacsora szín, melyben csak úgy röpködnek a hülyébbnél hülyébb poénok.

Egy ilyen filmben nincsenek túl nagy elvárásai a színészekkel kapcsolatban az embernek, azt azonban meg kell jegyezni, hogy a főszereplőt játszó (Drake Bell) erősen túljátszotta a figurát. McDonald csak a szokásos idétlenül gonosz karakterét hozta, amit annyi filmben már… ellenben Leslie Nielsen jóságos nagypapaként asszisztált a többieknek. Az ő jelenetei mindig mosolyt csaltak az arcomra.
Így van, ez egy jó kis film, néhol megcsillan benne némi eredetiség, de egyéként reménytelenül sablonos.