Egy újabb képregény adaptáció, mely a régi vágású akció mozik vonalán mozog. Amit vár tőle az ember, azt megkapja. Nem agyon bonyolított, nem fut több szálon, mint amennyi kell.
Egyszerűen akciók, akciók hátán, lövöldözés, robbantás, poénos beszólások, kőkemény karakterek, és az ember azt sem bánja, hogy az egész egy rohadt nagy sablon, mert ez a film csak szórakoztatni akar.
És ezt el is éri! Pofon egyszerű receptet használva főzi meg magának a nézőket.

Utolsókból lesznek az elsők.

A film egy laza, mókás, ám tökös kezdéssel indít, majd rögtön egy intenzív akcióba torkollik, melyben megismerhetjük a kis csapatot, melynek történetét nézhetjük a következő cirka másfél órában.
A csapat vezetője, Clay (Jeffrey Dean Morgan), aki a tipikus főnök megtestesítője – mint ahogy a többi színész, Morgan sem viszi túlzásba színészetet. Ám ez nem is baj, mivel nincs is rá szükség.
Roque a megtermett robbantási szakértő (Idris Elba), Jensen (Chris Evans) – a tipikus – poénkodós elektronikai zseni, Pooch (Colombus Short) a nehézfegyverzet felelőse, illetve sofőr, míg az utolsó tag a szótlan mexikói mesterlövész, Cougar (Óscar Jaenada).

E szimpatikus kis kompánia egyébként egy speciális osztag, mely éppen egy titkos akciót bonyolít, ám az összekötőjük, a titokzatos Max (Jason Patrick) brutálisan átejti őket. A célpont, amit meg kellett volna festeniük egy lézerrel, a vadászgép számára, hirtelen benépesül egy csapat gyerekkel.
Itt erőteljesen ráztam a fejem, hogy: Azért egy ilyen húzást még ellehet adni?
Most komolyan – Gyerekek? Ez nagyon amatőr… de rendben, lépjünk ezen túl és nézzük az ezt követő irgalmatlanul pergő és energikus akció jeleneteket, melyekben ötletesen alkalmazták a képregényszerű pillanatképeket, ahogy megállították a felvételt egy pillanatra.
Kár, hogy az egész moziban egyedül itt sütik el.
A srácok kimentik a kölyköket egy helikopterrel, ám azt Max felrobbantja, mivel abban a hitben van, hogy Clay és csapata tartózkodott benne.
A csapatról tehát mindenki azt hiszi, hogy meghaltak, így ott is ragadtak Bolíviában és azon ügyködnek, hogy hazatérjenek. Punnyadásukat egy titokzatos nő, név szerint Aisha (Zoe Saldana) zavarja meg egy üzleti ajánlattal, melynek keretében haza kerülhetnének, de cserében segíteniük kell elintézni azt a bizonyos Max-et, akivel ők maguknak is van némi rendeznivalójuk.
Clay és Aisha „tárgyalása” egy felgyújtott hotelt eredményez – egyébként akciónak sem rossz, meg elég poénos is e közös jelenetük – ám a csapat rábólint az egyességre.

A világ számos táján megfordulnak, miközben Max-et hajkurásszák, illetve igyekeznek megakadályozni világ átalakító mértékű terveiben. Van itt politika, fegyverkereskedelem globális adagban, míg Aisha titokzatos hátterére, kilétére is fény derül, s ha ez nem lenne elég, még egy áruló is akad köztük.

Mint az látható/olvasható/ nem egy agyonbonyolított történettel állunk szemben, és valóban a film varázsa egyszerűségében rejlik. Remek, látványos akciók, pár ötletes megoldás, ám fordulatosnak nem nevezhető történetszövés, túlsággal tipizált karakterek, ami végső soron egy kiegyensúlyozott produkciót eredményez.
A gyakori poénkodások általában a helyükön vannak kezelve, míg színészek is csak annyit nyújtottak, amennyire szükség volt. Az alkotás szinte szétreped az energiától, eközben mégsem veszít lazaságából. Ezzel kellemes, szórakoztató hangulatot teremt a mozinak.
A párbeszédek egyszerűek, nem ritkán elég frappánsak és mindezt megtámogatták egy egészen kiváló és hozzáillő filmzenével, amit John Ottman szerzett.
Mindenkinek ajánlom a soundtrack beszerzését, mer önmagában is egy kifinomult és élvezhető hallgatnivaló. A filmzene ajánlója ITT.

Aki szeretne látni egy jó kis akció filmet, az szerezze be nyugodt szívvel. Ebben a moziban minden a robbanékony és kemény akciókra összpontosít, a mellékes (szerelmi, drámai, egyéb) szálak nem dominálnak. Vannak ugyan, de illedelmesen megbújnak a háttérben, miközben a vicces beszólások, humoros helyzetek sem tolakodóak, vagy túlzóan röhejesek.
Sajnálatos módon ezt a mozit is elkapta a honosítás betegsége, mégpedig az, hogy pár poént nem tudtak visszaadni. Erre remek példa a liftes „Angle of the Dangle”- beszólás.
A magyar verziója ritka gagyi lett. Ettől függetlenül:
A készítők elérték azt az egyszerű célt, amit minden filmnek kellene – műfajtól függetlenül – szórakoztattak.