Szépen lassan beindul a portál Filmek része is. Kezdésként a kissé komoly Zeitgeistet tárgyaltam. Most a Fekete Dália c. film következik. Bevallom ez a két cikk meg volt már korábban is egyéb okokból, de az újak írása is folyamatban van.

Itt egy tűrhető trailer:

Addig is olvassatok...

Brian De Palma nehéz feladatra vállalkozott, amikor úgy döntött, hogy filmet készít James Ellroy nagysikerű, azonos című regényéből. A történet egy bonyolult és szerteágazó krimi thriller, ami egy híres 1947-ben történt brutális gyilkosság történetét dolgozza fel.
A Fekete Dália-gyilkosság egész Amerikát megrázta, a média nagy felhajtást csapott körülötte, de a tettes mai napig nem ismert.
A film főszereplője Bucky Bleichert, a három nő között őrlődő nyomozó, akit Josh Hartnett alakít. Társával, Lee Blanchard-dal (Aaron Echart) Betty Ann Short, egy közepesen tehetséges színésznő és alkalmi prostituált, megölésének ügyében nyomoznak. A film több szálon fut, nem elégszik meg a gyilkossági nyomozással, a szereplők jellemábrázolására, változásaikra is kitér. Mindegyik karakter gyarló és emberi, megmutatkozik bennük az ember rossz oldala. Legalábbis meg kellene, de a színészi játékban azért található némi kivetnivaló.
A Hartnet fiú úgy gondolta, hogy minden érzelmet kizárólag összehúzott szemmel lehet eljátszani. A főszereplőt játszó Josh, nem igazán tudta átélni és megmutatni az önsorsrontó, egykori bokszoló nyomozót, míg Aaron Echart figurája, Blanchard nyomozó teljesen háttérbe szorul, pedig a történetben fontos szerepe van.
A három női „főszereplő” sem alakít nagyot, kivéve a meggyilkolt lányt játszó Mia Kirshner, akivel a film során csupán fekete-fehér felvételeken találkozunk.
Ritka szerepeltetésének ellenére hitelesen alakítja a kissé zavart színésznőcskét.
Scarlett Johansson-nak gyakorlatilag csak a ruhaválasztást lehet a javára írni, mert szűk kasmír pulóvereiben meglehetősen nagy hangsúlyt kapnak elsődleges nemi jellegei.
A „Femme Fatale” szerepében pedig a kétszeres Oscar-díjas Hillary Swank látható, ami nem igazán rászabott szerep. Nem is alkot maradandót. Képzeljük csak el a végzet asszonyát magunkban. Na, ugye, hogy nem Hillary Swank-et látjuk…
Azt viszont mindenképpen meg kell említeni, hogy a hangulata és a Zsigmond Vilmosnak köszönhető képi világa magával ragadja a nézőt. Az atmoszféra teljes mértékben korabeli és az operatőri munka kiváló. Ha a színészek nem is tudják átadni a karakterek jellemét, a film attól függetlenül mindenképp érdemes arra, hogy legalább egyszer megtekintsék.
Aki meg kedveli az ilyen neo-noir hangulatot, az ne sajnálja az életéből ezt a két órát.
Vagy olvassa el a könyvet és nézze meg azután a filmet.