A Stephen King hétvége utolsó művét kicsit késve nyújtom át nektek, ugyanis elmúlt már vasárnap egy kicsivel. Na sebaj! Megkésve bár, de annál nagyobb lelkesedéssel osztom meg tapasztalataimat a Hearts in Atlantis-sal kapcsolatban.

2001-ben látta meg a napvilágot Scott Hicks (rendező) és Stephen King közös gyermekeként. Azóta sok víz lefolyt a Tiszán, de ez a film mit sem csorbult az évek alatt. Milyen érdekes, hogy a horror koronázatlan királya ilyen elragadó drámát is tud írni. Cseppet sem okozott csalódást, kifejezetten szeretem ezt a műfajt. A színészgárda pacsit érdemel, mert kiválót alakítottak, Anthony Hopkins mellett tetszetős volt Anton Yelchin játéka is, aki a kis Bobby Garfield-ot keltette életre a vásznon. Ő ennek a lebilincselő történetnek a központi alakja. Ted Brautigan csak az irányt mutatta meg, az úton Bobby ment végig.

A képsorok egy temetéssel kezdődnek. 3 gyerekkori jó barát közül ketten már nincsenek az élők sorában, a felnőtt Robert halott barátja búcsúztatására érkezik kölyökkora színhelyére. Mind a hármójuk közt mély érzelmi kötelék volt, Bobby-t mélyen érinti a veszteség, annak ellenére, hogy a másik fiút szinte nem is ismertük meg a film közben. Nem erről szólt a történet.

Ezt követően az egész sztorit átívelő visszaemlékezésre kerül sor. Hősünk és édesanyja kettecskén élnek egy szép tágas házban, ahová új lakó érkezik. Ted Brautigan (Anthony Hopkins), aki hamarosan szoros barátságba kerül a fiúval. Különc figura az öreg, aki különös képességekkel rendelkezik, néhányszor meglepve ezzel ifjú barátját. Olyan, mintha mindent tudna és látná a jövőt. Igazából nem is ez a lényeg, hanem, a kötelék két ember között, akik nem sokkal ezelőtt még ismeretlenek voltak egymás számára. Rövid ideig a film félrevezetett engem, mert hittem, hogy az öregember és a kisfiú egy és ugyanaz a személy, ezért tud annyi mindent a legbelső vágyairól, gondolatairól. A válasz azonban jóval egyszerűbb. Csupán egy idegen, akit megajándékozott (vagy megátkozott) az Úr egy „tehetséggel”.

Ted-re jellemző, hogy mindig bölcs és magabiztos. Csupa szív és jó szándék, aki segít ahol tud. Nincs benne rossz szándék, boldog, hogy - ideiglenesen - békére lelt egy olyan házban, ahol talált magának egy barátot, aki felnéz rá és őszintén szereti.

Bobby anyukájára már negatívabb tulajdonságok illeszthetők. Hűvös és kimért, mindenben csak a rosszat látja. Saját magára költi a pénzét, rajta kívül senki sem számít, még a saját gyereke sem. Ha Bobby kér valamit, 5 éve ugyanazt a választ kapja: az apád meghalt és semmit sem hagyott ránk. Csak akkor nyílik fel a szeme, amikor már majdnem elvesztette érzelmileg a fiát.

Bobby Garfield egyszerű tizenéves. Csupa szív és szeretet, aki sok szempontból fél anyjától, bár ez nem fizikai és tapintható érzés, de attól még jelen van hősünk szívében. A Teddel töltött idő örökre megváltoztatja, erősebbé teszi.

A jó barátok harmadik személye Carol Gerber, aki szinte elválaszthatatlan Bobby-tól. A barátságból szerelem lesz vagy inkább lehetne, de az élet nem úgy hozza.

Összességében egy nagyszerű dráma az Atlantisz gyermekei, amelyet bátran ajánlhatok mindenkinek. Nézzétek meg, garantálom, hogy nem fogtok keserű szájízzel felkelni a tévé elől.

Folytatva a hétvége témáját, olvassátok el az Álomcsapdáról készült bejegyzésem.
Kingnek nem ez volt a legjobb könyve, és a film sem a legjobbak közül való, ám megnézni meglehet, mert alapvetően hű a kötethez és összességében nem rossz kis science-fiction.
A hiányérzet azonban túl masszív ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam…

Mi hiányzik?

Give me what I want and I'll go away.

Már elég régen volt szerencsém ehhez a filmhez, kicsit megkoptak az emlékeim, de nem gond, írok róla nektek. Még anno az AXN-en láttam egy remek előzetest. Csak néztem, néztem, baromira megfogott és nem is tudtam mi lehet az. Amikor kiderült, hogy erről a moziról van szó, rögtön be is szereztem és meg is néztem. Elöljáróban annyit, hogy baromi hosszú és nekem túlságosan vontatott. Csak harmadik nekifutásra sikerült végignéznem, a negyedénél, felénél mindig elaludtam. Ezért is van az, hogy az elejére jobban emlékszek, mint a végére. Pedig a történet kifogástalan, a megvalósítás is jó, csak éppen túl hosszú. Itt is olyan érzésem van, mint a Watchmen kapcsán. Elmesélhették volna jóval rövidebben, kevesebb mellébeszéléssel. Bár ez is relatív, mert nem azt mondom, hogy az unalmasabb részek borzasztó rosszak és oda nem illőek lettek volna, csak én soknak éreztem.

Beszéljük a történetről is.
Egy amerikai kisváros éppen a közeljövő legnagyobb hóviharára készül, ami hamarosan el is éri őket. Nem is sejtik, hogy a fehér fellegekkel együtt maga a gonosz is ellátogat hozzájuk. Egy titokzatos ember kezdi el megnyirbálni a város lakót. Az uraság Andre Linoge névre hallgat, aki olyan mint maga az ördög. Természetfeletti képességekkel rendelkezik, nagyon erős és szinte legyőzhetetlen. Többször hangoztatja, hogy „Adjátok meg, amit akarok és elmegyek!”
A vihar alatt sokan meghalnak, mivel nem akar senki engedni Linoge követelésének, pedig azt sem tudják mi az amire ennyire vágyik. Amikor már nem tudnak harcolni ellene, a városka lakói belátják, hogy engedniük kell a követelésnek. Ekkor felszínre kerül az emberek valódi jelleme, meghozzák a döntést, a gonosz megkapja amit akar még ha ez hatalmas áldozattal is jár. A vihar elül, Linoge pedig ígéretéhez hűen elhagyja a megpróbáltatások színhelyét.

Mit mondhatnék még erről a filmről. Nézzétek meg a trailert és ha kedvet kaptok hozzá, akkor üljetek le elé arra a pár órára. Persze jó adag kávé kötelező hozzá.