Az előzőekben már kifejtettem aggályomat, hogy a színes alaptörténet mennyire játszik majd szerepet a későbbiekben, vagy egyszerűen beleszürkülünk a „minden héten egy rab” témakörbe. Nos, a harmadik részre eléggé elfogyott a lendület, alig maradtak utalások a nagy összeesküvésre, stb.

Mégis plusz pontot érdemel az elgondolás, hogy egyszerre zajlanak az események a múltban és a jelenben. Az ötlet jó, de ezúttal ezt eléggé elcseszték, mert a kitekintés semmilyen hatásfokkal sem bírt. Egyszerűen nem volt értelme, csupán annyi, hogy megtudhattunk extra infókat aktuális szökevényünkről.

Tényleg, vajon az USA törvényei szerint a halottnak nyilvánított, de a múltból előkerülő rabok még mindig elítéltek vagy a büntetésük megszűnik a „halálukkal”? Érdekes kérdés ez is.

De kanyarodjunk vissza a történethez. Ezúttal egy Kit Nelson nevű elmebeteg állathoz van szerencsénk, aki imádja a gyerekeket. Pontosabban azok kihasználását és megölését. A múltbéli jelenetek megmutatták, hogy még a börtönlakók is mennyire undorodnak az ilyenféle emberektől. Mikor Dr. Soto értesült a férfi visszatéréséről, megkezdődött a nyomozás. Nem volt semmi extra, a doki ismeretei alapján az ipse nyomára akadtak és mindenki boldogan élt, akit nem lőttek fejbe.

Leginkább azért vagyok csalódott, mert a nagy rejtélyre történő utalások elmaradtak, nem csempésztek a részbe semmi eget rengetőt. Mondhatni az egyszeri nézőben nem tudták fenntartani az érdeklődés tüzét.

Összességében egy elég alsó középkategóriás résszel volt dolgunk, ahol a szimpla nyomozgatáson kívül nem történt semmi.