A retro sci-fi hétvége következő bejegyzése egy robotos film a '80-as évekből ami nem a Terminator. A sokkal kevésbé, vagy talán egyáltalán nem ismert Gyilkos robotok-ról van ugyanis szó. Az elborzasztó, eléggé ZS kategóriásnak magyar címtől (ezúton szeretnék gratulálni a magyar címadóknak, igazán fantázadiús munkát végeztek ezúttal is) nem kell megrémülni, ugyanis ha nem is kiemelkedő, de mindenképpen érdekes, egyszeri nézésre kiválóan alkalmas moziról van szó, ami szintén elég sötét jövőt vázol fel. Érdekességként meg kell említeni, hogy a pár éve elhunyt, a Jurassic Park-ot, a Zaklatás-t és egyéb híres bestseller-t is jegyző Michael Chrichton tollából származik a forgatókönyv és a rendezést is ő vállalta magára. Az USA-ban bukta volt, nálunk és Európa többi országában viszont rendesen zabálta a nép Chrichton robotos szösszenetét, így akár még a köztudatban is maradhatott volna, az idő próbája viszont Cameron Terminator-át igazolta, ezúttal helyesen ugyanis tényleg az a jobb alkotás, de a Gyilkos robotknak sincs igazából semmi szégyellnivalója.

Folytatás...

A retro sci-fi hétvége jegyében, én a Blade Runner, vagy, ahogy a (szerintem béna) magyar fordítás szerint ismerhetjük, című tudományos-fantasztikus filmet szeretném bemutatni. A címét szerintem mindenki ismeri, viszont úgy vélem, hogy magát a filmet is illik ismerni, hiszen nemcsak műfaján, hanem az egyetemes filmművészetben is eléggé alapműnek számít és azt már itt az elején meg kell, hogy mondjam, nem érdemtelenül. Remélem, hogy ez az írás talán a ti és mások kedvét is meghozza majd, e remekmű megnézéséhez. A tudományos-fantasztikus filmeknek mindig is kedvelt és gyakran használt témája volt az embernél erősebb és értelmesebb gépek témája. A Nexus-6 osztály androidjai küllemre teljes hasonlóságot mutatnak az emberekkel, ám intelligencia, erő és ügyesség terén messze felülmúlják teremtőiket. A genetikai mérnökök biztonsági megfontolásból mindössze 4 éves élettartammal ruházták fel a replikánsokat, ha ennél tovább élnének képesek lennének megtanulni az emberi érzelmeket és nem lehetne megkülönböztetni őket alkotóiktól. 2019-re az emberiség meghódítja a kozmoszt. A replikánsok a világúr kolonizálásának közkatonái: bányákban robotolnak, katonaként harcolnak, vagy éppen társaságot nyújtanak az emberi tengerészgyalogosoknak és egyéb olyan feladatokat teljesítenek amelyek kockázatosak vagy visszatetszők az emberek számára. A Nexus-6 androidok azonban lázadni kezdenek sorsuk ellen és hosszabb élettartamot követelnek. A Roy Batty által vezetett csoport visszatér a Földre és megkísérel eljutni a Tyrell társaság főmérnökéhez, aki reményeik szerint képes átírni genetikai kódjukat. A rendőrség egy veterán fejvadászra (blade runner-re) bízza a lázadó replikánsok kiiktatását: Rick Deckard feladata megtalálni és megsemmisíteni a Nexus-6-osokat. Azt már rögtön le kell tisztázni, hogy a Blade Runner nem a pörgős, akciódús, effektekkel és robbanásokkal tarkított, a Sziget-hez vagy a Star Wars-hoz hasonló látványsci-fi-k közé tartozik. Nem, Ridley Scott egy kifejezetten sötét, komor, nyomasztó hangulatú lassan csordogáló, fokozatosan felépítkező, elgondolkodtató művet alkotott. Akinek ezt nem veszi be a gyomra az csak saját felelősségére próbálkozzon ezzel a klasszikussal. A hangsúly itt a filozófiai problémákon, a komoly erkölcsi alapkérdéseken van. Az ember környezettel szemben való helytelen hozzáálása, és tulajdonképpen istenkomplexusa jelenik meg a filmben, ebben mélyül el Scott (akkoriban) merész, intelligens és érzékeny sci-fije. Persze a rendező a szinte már védjegyévé váló erős vizuális megjelenítést sem felejtette el. A hatalmas, futurisztikus felhőkarcolók, az éjszakát bevilágító, hivalkodó neonreklámok között lebegő és világító autók cikáznak és ez bizony elképesztően jól néz ki, még mai szemmel is. Ebben a világban élnek és dolgoznak a replikánsok, akik erőben, értelemben messze felülmúlják alkotóikat és ha nem 4 éves élettartamra készítenék őket eltanulnák az emberi érzelmeket is és így minden szempontból felsőbbrendűvé válnának tőlünk, emberektől. Ebben a világban a néző folyamatos odafigyelésre és gondolkodásra van kényszerítve, hogy észrevegye a háttérben húzódó morális kérdéseket, mert a Blade Runner nem tolja direkt módon az arcunkba a mondanivalót, ezt magunknak felfedeznünk és elgondolkoznunk a mozi által elénktárt sötét jövőképen. Természetesen a Szárnyas fejvadász kapcsán nem feledkezhetünk meg Vangelis csodásan szép zenéjéről. Tényleg zseniális és olyan hangulatot áraszt magából, ami még a film nélkül is maximálisan élvezhetővé teszi (sok filmzene épp itt vérzik el, nem működik önállóan). Szomorú és borongós akárcsak a film, de mégis ez teszi igazán gyönyörűvé. A kép és a zene legjobb összefonódása pedig talán az a jelenet, amikor a Rutger Hauer által játszott replikáns megmenti, majd utolsó szavaival ráébreszti az élet értelmetlenségére Deckard-ot (Harrison Ford, élete talán legjobb alakításában) a zuhogó esőben. Ilyen volumenű filmre, a csilli-villi űrcsatákkal és fénykardpárbajokkal tarkított Star Wars korszak közepén azonban sem a közönség, sem pedig a kritikusok nem voltak felkészülve, így Ridley Scott mozija minden téren hatalmas bukást könyvelhetett el magának. A filmrajongók- és esztéták is csak egy évtizeddel később fedezték fel a film értékeit és nagyszerűségét. A sors fintora, hogy azóta számos kiadást élt meg a Szárnyas fejvadász és azóta is minden egyes verzió megbukott anyagilag, sőt sokak szerint még a mai napig sem volt képes visszatermelni a gyártási költségeit (ez mondjuk szerintem túlzás). Páratlan, zseniális és a közönség által méltatlanul alulértékelt film a Szárnyas fejvadász, Scott egyik (szerintem a) legjobbja, hatalmas mondanivalóval, gyönyörű zenével és csodálatos látványvilággal. Műfajában a legjobb, és a világ legjobb filmjeinek sorában is méltó helye van.

A mai szatirikus vígjátékok öregapja. Ha egykor nem készülnek el, az Airplane-hez hasonló filmek, akkor ma nem láthattuk volna, a Trópusi vihart, a Ne szórakozz Zohan-nalt ésatöbbit…
Egyszóval ez örök klasszikus!

Felszállás…