Az eddig főleg rövid filmek készítésén ügyködő Rodrigo Cortés, most megkapta a nagy kiugrási lehetőséget, hiszen egy érdekfeszítő témájú filmet forgathatott, egy felkapott hollywoodi színésszel.
Amióta ember az ember, de legalább is Edgar Allan Poe Az elsietett temetés című novellája óta az emberek többségét foglalkoztatja az élve eltemetés gondolata. Azt hiszem, hidegen senkit nem hagy, megborzongunk, ahogy belegondolunk milyen érzés lehet valahol a föld mélyén lenni, tudván, hogy senki nem fog keresni, mert holtnak hisznek, hogy fogytán a levegő és a kijutás lehetetlen, miközben lassan eluralkodik rajtunk a klausztrofóbia.
Ezt – a jól – nehezen visszaadható helyzetet és hangulatot próbálta meg a vászonra varázsolni a spanyol direktor.
Azt kell mondjam, sikerrel, jó érzékkel rángatja bele a nézőket a főszereplő szorult helyzetébe és amikor éppen-éppen alább hagy a feszültség, akkor egy apróbb trükkel ismét feszessé teszi a történéseket. Külön becsülendő, hogy a témája okán a rendező is megkötözte saját kezét, hiszen az egész film egy helyszínen játszódik, behatárolt térben, ahol csak adott eszközök állnak rendelkezésre. Ebből a kevésből is sokat lehet kihozni, mint ahogy láthatjuk.

Cortés legnagyobb húzása egyértelműen az, hogy a nézőit résztvevő teszi. Na, nem cselekvőkké, de megoldásaival már-már elhiteti az emberekkel, hogy ők is ott kuporognak abban a ládában, amiben Reynolds. Ugyanis egyetlen szereplőnk – már akit látunk is – Ryan Reynolds figurája, Paul Conroy, aki sofőrként dolgozott Irakban, egészen addig, míg egy sötét ládában nem találta magát, véresen és megkötözve. Az első percek a pánik és az értetlenség pillanatai, míg öngyújtó láng nem vág rendet a sötétségbe és meglátjuk a főszereplő izzadt arcát. A néző is csak annyit lát, amennyit a láda foglya, nem többet nem kevesebbet. Cortés ugyanúgy behatárolja és elszigeteli a nézőt, ahogy főszereplőjét is.
Ezzel elkezdi megalapozni a klausztrofóbiát. Elvégre erre épül a film…
Pórul járt foglyunk öngyilkos öngyújtóján kívül még egy alig feltöltött mobiltelefont talál, némi pisztácia héjat, ceruzát, egyéb világító eszközöket és egy laposüveget. Ettől kezdve az öngyújtó és a mobil jut fontosabb szerephez. Conroy felméri hol is van, majd a telefont felhasználva megkísérel segítséget hívni, de mivel nem tudja megmondani hol van, ez megnehezíti a keresők dolgát.
Ugyanis keresik, hiszen elrablói – arabok, ebbe is belecsempészik a terrorizmust… - kapcsolatba lépnek vele és felszólítják, hogy saját életéért cserébe adjon nekik pénzt. Nem is keveset.
Conroy versenyfutásba kezd az idővel, hogy kiszabadítsa magát.

A Buried tulajdonképpen egyszemélyes dráma, hiszen a többi szereplőnek csupán a hangja hallható.
A többi színész csak egy-egy hang a vonal másik végén, vagy segítő szándékú, vagy ellenséges, vagy hátborzongatóan közömbös. Ezek a telefonbeszélgetések egyébként az egyetlen mozgatórugói a történetnek, ezek nélkül egy helyben forogna az alkotás. Ezek a társalgások mozdítják el a holtpontról a filmet. Mert első ránézésre elég unalmasnak tűnhet, mert intenzitása nem látványos, a beszélgetések hatásai, Reynolds arcjátéka fejezi ki a lényeget, cselekvés nem igen történik, az elzárt térben nem is igen lehetséges bármit is tenni. A külvilágból a néző sem lát semmit, egyedül a hangok közvetítenek nekünk is. A néző is be van zárva.
Összességében egy jó filmről van szó, ami kissé talán vontatottnak tűnhet, bár a befejezés sokat javít rajta, mégis jól fogta meg az élve eltemetés hátborzongató atmoszféráját, egy kicsit Poe is felidéződött bennem. Reynoldsszal meg eleinte úgy voltam, mint Francoval a 127 órában, de a sokoldalú Ryan felnőtt a feladathoz. Valószínűleg ő is kezd megkomolyodni…