Kezdjük is rögtön ott, hogy az East-Dillon Lions bejutott a rájátszásba, ahol is sikert sikerre halmoz, míg a döntőbe nem kerül, ám a csapat sikerét beárnyékolja a szomorú tény, hogy a kevés pénz miatt a következő évtől kezdve, csupán egyetlen futballprogram lesz Dillonban.
A békés texasi kisváros ismét két részre szakad, a két iskola és a két csapat közti különbségek ismét előtérbe kerülnek, az embereket megosztja a döntés. A pletyka, hogy megszűnik a csapat és helyette valami összevont „szupercsapat” fog működni megkeseríti a Lions játékosok, az edzők és a szurkolók életét is, hiszen számukra az oroszlánok többek holmi iskolai foci csapatnál. Jelképek.

Az utolsó három részt egyértelműen a nagy visszatérőknek szentelték.
Mivel az utolsó epizód jórészt Karácsonykor játszódik, hát Julie (Aimee Teegarden) visszatér szüleihez, illetve Matt (Zack Gilford) is, mi több, a sorozat egyértelmű álompárja nagy lépésre szánja el magát…

A széria hajrájára a készítők merész lépésre szánták el magukat és a sorozatuk két legbiztosabb pontját rengették meg:
Tami (Connie Britton) és Eric Taylort (Kyle Chandler).
Eric, ahogy azt eddig egy párszor, ebben az évadban is kapott egy komolyabb lehetőséget egy főiskolától, ám most asszonykáján volt a sor. A széria végére Tami kap egy visszautasíthatatlan ajánlatot.
Ám ezzel megint előtérbe kerül a költözéssel járó mizéria, illetve  a tény, hogy az utóbbi években otthonra találtak itt Texasban, mi több Eric számára visszautasíthatatlan ajánlattal állnak elő a jövendőbeli „szupercsapat” támogatói…
A példaképként szolgáló házaspár eddig szilárdnak hitt kapcsolata meginog.
Az eddig párját mindenben támogató, másodhegedűs szerepet betöltő Tami most nem hagyja magát.
A készítők egyértelműen nagyot dobtak ezzel a húzással.
A sorozat szívét támadták meg ezzel és elmentek a legvégsőkig.

Ám a feszültség nem csak köztük üti fel a fejét, hanem több stabilnak tűnő kapcsolat kerül veszélybe.
Tim (Taylor Kitsch) jó magaviseletért elhagyhatta a sittet és érkezésével megbolygatta a rendet mind a Riggins családban, mind a Becky (Madison Burge) és Luke (Matt Lauria) közt kialakult szerelem terén is. Ebből fakadóan Tim és Luke közt is érezhető némi villódzás, ám a frissen szabadult fiú segít helyrerakni maga körül a dolgokat. Igaz lehet (legalább is a filmekben), hogy a börtön megváltoztat, mert a kikerült Tim Riggins bár elsőre ugyanannak az önsorsrontó vidéki srácnak tűnik, aki volt, ám Luke-kal való beszélgetése – többek között – rávilágít, hogy valószínűleg volt ideje elgondolkodni a dolgokon.
A sorozat készítői – érdekes módon – vele mondatják ki a nagy tanulságot a focival kapcsolatban:

„Játssz, majd lépj tovább!”

Ebben a sorban benne van minden, amiről a széria szólt öt éven át. A fiatalok, akiknek egész életét ez a sport teszi ki – és ez valóban így van, Amerikában ez a sport több mint sport, de mi ezt aligha érthetjük meg igazán -, minden napjuk ekörül forog, ez egy életforma számukra, de egyszer véget ér.
Pont, mint ahogy az ember életének is vannak szakaszai, semmi sem tart örökké és tovább kell lépni.
Azt hiszem, a széria végleges mondanivalójaként is felfogható ez a tanács.

Tim egyébként mélységes melankóliával viseli a frissen visszanyert szabadsága súlyát.
Bátyjával (Derek Phillips) való kapcsolata megromlott, össze is verekednek – ami hosszú ideje igazán felidézi a sorozat régi hangulatát/az a jelenet nagyon durva.
Tim nem találja a helyét, pedig mindenki támogatja, egy régi barát érkezése azonban változást hoz.
Ez a régi barát Tyra Collette (Adrianne Palicki), aki szintén visszatér az utolsó részek erejéig.

A szuper irányítóvá váló Vince (Michael B. Jordan) élete is kellemetlen fordulatot vesz, hiszen apja ismét visszatér a rossz ösvényre, amivel ismét veszélybe sodorja a Howard-család nehezen kivívott békéjét.

A visszatérők között ott van még a pár pillanat erejéig feltűnő Landry (Jesse Plemons), illetve Mrs. Saracen (Louanne Stephens), mi több ismét említés esik Smash Williamsről, a Panthers egykori sztárfutójáról is.
Egy szóval a készítők visszarángtatták a lényegesebb, kedveltebb szereplőket a zárásra, miközben megemelték a feszültség szintjét is, de főleg a Taylor-perpatvar és Tim sorsa az, ami igazán erős, a többi inkább csak amolyan apróság. Ezen túlmenően egyértelműen kihangsúlyozzák a család fontosságát, és hogy az életben sohasem tudhatjuk mi történik, a jövőt megjósolni nem lehet, ha egy szakasza véget ér, akkor tovább kell haladni, nem ragadhatunk a múltban.

A befejezés elég megindító, lényegében mindenkiről megtudhatjuk milyen irányt vett az élete egy fajta rövid, elbeszélő jelleggel, majd a stáblista után érdemes meghallgatni a szereplőkkel készült interjúkat, amelyben a sorozatról nyilatkoznak, hogy mit jelentett számukra ez az öt év.
A Péntek esti fények végleg kialudtak, Peter Berg szerencsés lehet, hogy igényes és megelégedésre szolgáló véget készíthetett nagyszerű sorozatának.
Nem túlzás azt állítani, hogy ez a széria igazi ÉLMÉNY, egy remek, szívszorongató, megmosolyogtató történetet mesél el egy texasi kisváros életéről, amit nagymértékben meghatároz a helyi futball.
Bergnek köszönhetően számtalan fiatal és idősebb tehetséget fedezhettünk fel magunknak, és egy igazán szívhez szóló történettel gazdagodhattunk, miközben arra is odafigyeltek, hogy a látnivaló erkölcsi útmutatást is tartalmazzon, elképzelt sorsokon keresztül mutatva be milyen szép vagy kegyetlen tud lenni az élet. Hosszú utat tettünk meg Street tragédiájától a Lions dicsőségéig, de ez nem akármilyen út volt. A sorozat jelmondata, életvezetési tanácsként is megállja a helyét:

„Éles szemmel, tiszta szívvel. Nem veszítünk!”

Végül, de nem utolsó sorban szeretném a rajongók nevében is kifejezni a hálámat, amiért az alábbi fordítók áldozatos munkájának köszönhetően anyanyelvünkön izgulhattuk végig a sorozat fináléját:
D@raj & Kiikcsi, rldk, spider 8, asdf, Alias és Hawk! Köszönet srácok!