Még mindig nem nagyon békültem ki a sorozat beállítottságával. Értem ezalatt azt, hogy simán el tudnék képzelni egy ütős fantasy szériát kizárólag a mesevilágban játszódó cselekménnyel. Nagyon jó hangulatot árasztottak ezek a jelenetek. A környezetet kiválóan elkészítették. Még a két boszorkány közötti rövidke csatajelenet is ütős lett, nagyon jó alaphangot adott a folytatáshoz.

Aztán visszacsöppentünk a valóságba, ami jóval kevésbé volt mókás. Az atmoszféra teljesen odalett, de szerencsére a készítők itt is feldobták a szürkeséget. Nem biztos, hogy mindig így fogom gondolni, de most nagyon tetszett ez a környezet is. Pontosabban a két női főszereplő marakodása.

Folyamatosan ugráltunk a két világ között, pontosabban az időben. Megtudhattuk az idáig megtett utat. Tanulságos mese volt, az biztos. Nagyon bejött a darkos hangulat, a gonosz boszorkány lelke mélyén megbújó érzelmek és a mindent átitató sötétség. Ez egyértelműen a gonosz királynő epizódja volt, ahol remek színészi teljesítményeket is megcsodálhattunk.

Elgondolkodtam azon is, hogy egyáltalán nem biztos, hogy fantasy sorozattal állunk szemben és tényleg minden esemény úgy van, ahogy Henry mondja. Még a készítők is választhatnak, hogy milyen irányt akarnak venni. Lehet, hogy a kiskölyök tényleg csak magányos és így vezeti le a problémákat. Kitalált magának egy világot, amit a nézővel is megismertetnek, közben csak kicsit elment az esze. Elég illúzióromboló lenne, de tény, hogy ilyen fordulat is bekövetkezhet.

Végezetül annyit, hogy Robert Carlyle nagyon jól hozta a karakterét. A végén a „please” annyira elmondott mindent.

Összességében egy nagyon erős részt láthattunk, ami messze veri a pilotot. Soha rosszabbat.