Doktor House
Doktor House 5. évad (A bukás és egy új remény)
wouhn, 2009, június 6 - 01:37
Meg merem kockáztatni azt a kijelentést, hogy a Doktor House nem egy jó sorozat.
Most hagyok egy kis időt, hogy a fanatikus rajongók elővehessék a pillangókést a fiókból ezért a mondatomért. Valamikor még a legjobbak között volt, de most már nem.
Pedig annyi potenciál lenne a szériában, amit simán ki tudnának használni az alkotók, ehelyett minden egyes részben ugyanazt kapjuk. Csak most fejeztem be az 5. évadot, legalább 8-9 részt néztem meg egymás után zsinórban és néha baromi fárasztó volt.
Eszméletlenül idegesít, hogy mindenkinek tök ugyanolyan a jelleme.
„Tudom ám, hogy miért nem akarsz eljönni velem vacsorázni. Azért mert valójában el akarsz jönni, csak tudod, hogy tudom, hogy ha nemet mondasz akkor így fogok viselkedni, ami azt bizonyítja, hogy akarod, csak nemnek álcázod.” Könyörgök! Egy ilyen színvonalú sorozatban ne ilyesfajta párbeszédeket kelljen már hallgatni minden egyes szereplő között.
Mindenki annyira okos, cseles, csavaros gondolkodású és manipulatív, hogy 10 sorozatot is meg lehetne tölteni velük. Az elején még elviselhető volt, de ennyi év után már baromira uncsi.
Az esetek átlagosak (1-2 kivételtől eltekintve), eddig nem nagyon volt főszál, nem ment a történet sehová, egy csepp jellemfejlődést sem láthattunk és semmi olyan változást, ami 2 résznél tovább tartott volna. Az évad első fele kifejezetten szánalmas lett, tele ugyanazokkal az idegesítő hülyeségekkel. DE…
A sok negatívum után jöjjön valami pozitív. Mert voltak ilyenek, ez tisztán látszik abból, hogy mégiscsak leültetett engem (némi fáziskéséssel) 24 epizódra a tévé elé.
Ez persze köszönhető volt annak a két bizonyos dolognak, amik megtörténtek az évad vége felé. Tudtam ezekről már korábban, és látni akartam a saját szememmel.
Gondolom nem titok senki előtt, hogy az egyik állandó szereplő golyót repített a saját fejébe (nevet nem említek, aki tudja az tudja, aki nem az kérdezzen rá vagy nézze meg).
Voltak érdekes esetek is, főleg a szezon második felében. Például nagyon tetszett a hitét elvesztő pap esete, akihez becsöngetett a több sebből vérző megfeszített Jézus Krisztus.
Reakció a paptól: „Ez nem vicces, te szerencsétlen.” Jézus: „Nem is nevet senki.”
Ezek jó beszólások voltak. A másik kedvencem a „deathcat”-es rész, amiben egy cica jósolja meg az emberek halálát úgy, hogy akihez odabújik, az rövidesen alulról szagolja majd az ibolyát.
Az évad utolsó képsorai bebizonyították, hogy az írók mernek radikálisat lépni.
Szépen kérem őket, hogy ne csesszék el! Vissza lehet találni a helyes útra!
Ehhez új szemlélet, színesebb történetek, új szereplők, változatosabb helyszínek, új főszál kell. Ezekre most minden esély megvan. Meglátjuk...