3 rész után elmondható, hogy tetszetős. Akik el tudnak rugaszkodni a klasszikus Stargate sorozat keltette érzésektől és át tudják adni magukat valami újnak, azoknak nyert ügye lesz ezzel a szériával.

Továbbra is ötletes, kicsit sablonos, de szerethető. A legjobb, hogy ki tudja mi lesz belőle?

A part 3-ban már elhagytuk a gigantikus űrhajót egy időre, ami remek ötlet volt. Rajongóként kicsit fura volt egy olyan Csillagkapu sorozatot nézni, ahol a szereplők be vannak zárva. Különösen az volt a két megelőző széria erőssége, hogy változatos helyszínekre és soha nem látott tájakra kalauzoltak el bennünket. Nem lett volna túl nyerő öltet, ha csupán a Destiny belsejét láthattuk volna végig. Ezt megkaphatjuk bármelyik alacsonyabb költségvetésű űrhajós sorozattól. Nem is lenne érdemes Stargate-nek hívni.

Utazzunk a tovább mögé...

Ott tartunk, hogy a Destiny légfenntartó rendszere készül beadni a kulcsot, ezzel mindenki halálát okozva. Azonban a hajó megállt egy közeli bolygó mellett és tárcsázott. Volt ám meglepődés, Young úgy döntött, hogy egy próbát megér körülnézni az élettelennek tűnő planétán. Valami mészkő szerű anyagot kerestek, aminek segítségével ideiglenesen megoldható a létfenntartó rendszer működésre bírása.

Isten hozta önöket a Tatooine bolygón!

Csak ez még annál is rosszabb volt. Egy óriási kiterjedésű sivatag, ahol csak homok van, amíg a szem ellát. Gyakorlatilag tényleg nem volt semmi más, azzal ment el az egész idő, hogy analizálgatták a homokot és mészkövet kerestek. Lehet, hogy sok nézőnél ki is csapta a biztosítékot, hogy első felfedezésre váró bolygónak ilyen semmitmondó égitestet választottak. Mutathattak volna valamilyen elképesztő látványú tájat, esetleg értelmes életet, ehelyett homok mindenütt.

Inkább a személyes indulatok, érzések kerültek előtérbe, amelyek a kilátástalanságból eredtek. Ha meg vagy ijedve és úgy tűnik a feletteseid rossz döntést hoztak, hajlamos vagy megtagadni a parancsokat. Rush doki, Greer és Scott ellentétének voltunk szemtanúi sok jelenet alkalmával. Valahol olvastam, hogy emberközpontúnak tervezték a sorozatot, de ennyire?

A másik történetszál a hajón maradtak kínlódását mutatta be. Elég unalmas volt. A „homokos” bolygón legalább voltak lehetőségek, hogy nem is tudom, előtör a föld alól valami „dűne kukac”, de a hajón semmi extra. A magukkal hozott kommunikációs kövek segítségével üzentek haza a Földre. Ezt egy egyszerű testcserés megoldással lehet elképzelni. A kő egyik végén lévő személy aktiválja, aki várja a hívást a másik oldalon, annak meglepő élményben lesz része. Testet cserélnek, így tudnak beszélni az otthoniakkal, ráadásul az illető úgy érzi, mintha a „kék bolygón” is lenne.

Az itt megejtett drámázás, hogy jaj, meg fogunk halni és talán ez az utolsó üzenetünk a haza, nagyon nem kellett volna. Felesleges volt (kb. arra volt jó, hogy lássuk még egy kicsit Richard Dean Anderson-t), erőltetett és legkevésbé sem érte el a kívánt drámai hatást.

A dűnén tanyázó csapat tagjai időközben megszerezték a mészkövet. Pontosabban Scott találta meg egy igen különös lény jóvoltából. Képzeljünk el egy mini homokvihart, ami csak kavarog. Nagyjából ez az izé kalauzolta hősünket a helyes irányba.

A végén várható módon szorított az idő de cefetül, hiszen ha a Destiny-n lévő visszaszámláló eléri a 0-t, akkor a hajó automatikusan fény alatti sebességre kapcsol és pápá-t mond a kietlen világnak. Aki lemarad, így járt. Azonban nem így lett, mindenki happy volt és elégedett. Megjött a mészkő, a rendszer beindult, hurrá, van levegő. Most még.

A legvégső képsorokban láthattuk, hogy egy kicsiny hajó vált le a Destiny törzséről. Hogy ki vezette, hová tart, miért történt mindez, az most még nagy rejtély maradt.