A filmhez írtam először hozzászólásként, de gondoltam, itt nagyobb az esélye, hogy elolvassátok ... :P

Ahogyan azt a kedves kritikusok és szerkesztők is nagyon jól tudják, már egy ideje vannak problémáim azzal, ahogyan az említett szakértők megközelítik ezen filmeket.Én teljesen más szemszögből is "kritizálnék". Talán azért, mert nő vagyok, talán azért, mert más vagyok (nem úgy)... :D Mindenesetre szerény véleményem szerint igen fontos lenne, ha egy kissé filozofikus szemszögből is vizsgálnánk az alkotásokat, természetesen abban az esetben, ha ezt az adott mondanivaló lehetővé teszi. És itt a hangsúly ezen van: MONDANIVALÓ!

A fimelk műalkotások. A műalkotások pedig általában hordoznak valamiféle mondanivalót. A befogadónak az a dolga, hogy ezt felfedezze. Szerencsés esetben a néző/ olvasó/hallgató stb. éppen úgy fogja fel a művet, ahogyan azt az alkotó(k) is megálmodták. Ilyenkor mondaná azt egy ismert zenész, hogy "nagyon átjött". Van, amikor ez nem valósul meg. Ilyenkor vagy többféle értelmezés jelenik meg az adott filmmel/írással/zenével stb. kapcsolatban, vagy teljes zagyvaságot értelmetlenséget feltétezeünk a látszat mögött, azaz nem értjük, nem látjuk a mondanivalót.

Természetesen mindenki maga döntheti el, hogy ez alapján titulál sikeresnek vagy sikertelennek egy alkotást. Az én véleményem viszont az, hogy ha bennem hasznos és értékes érzelmeket, hangulatot vált ki egy story, akkor az "naggyon átjött", tehát  maga az alkotás is sikeres.

És hogy mindezt miért is itt közlöm? Mert engem, mint befogadót vérig sértett, hogy ezt az alkotást unalmasnak és "angolnak" értékelték nálam bizonyára szakmaibb körök :). Ha ezt a kritikát valaki elolvassa, teljesen elmegy a kedve attól, hogy megnézze a filmet. Ami véleményem szerint nagy hiba volna.

Angolnak angol. Lassú és monoton. De éppen ez a nyomott és vontatott életforma jellemző a kor Angliájára is. Az angol úriemberekre, akik valóban ebben a tempóban élik világukat. Viszont ez a lassú tempó lehetővé teszi, hogy felkészüljünk a váratlanra és hogy fel tudjuk dolgozni azon változásokat, melyek az ifjú Dorian Gray életében és környezetében bekövetkeznek. Képzeljük csak el, ha mindenre már az első fél órában fény derül... Aki ismeri a storyt, abban a feszültség csak fokozódik és várja, hogy "na mikor és mitől kel életre az a bizonyos festmény", aki pedig nem látta, az hiszi, hogy itt valaminek történnie kell, hiszen a semmiről nem csinálnak filmet... Szóval a feszültség fokozását is segítheti ez az angolos vontatottság.

Mindeközben azonban számos apró információ birtokába jutunk. Természetesen csak akkor, ha figyelmesen kísérjük végig a lassú jeleneteket. Itt még a mimikának és egy-egy mozdulatnak is óriási szerepe van. Festőnkön például kezdettől fogva érzékelhető a vonzalom azonos nemű társa iránt, nem véletlenül festi olyan szenvedéllyel a fiút. Lord Henry pedig már Dorian megérkezésekor elkezdi behálózni az ártatlan gyermeket. Mindez elősegíti, hogy elkezdjünk Dorian szemével látni és úgy érzékeljük ezeket az apróságokat, ahogyan ő. Mi is szépen lassan belesüllyedünk abba az erkölcsi fertőbe, mellyel először bordélyokban találkozik a fiú, majd mindezt bálokon, végül saját házában is kibontakoztatja saját szórakozása érdekében. Ez a fokozatosság továbbá megnyilvánul a bűnök súlyosságában. A terhes nő elhagyása, cserben hagyása és az emiatti öngyilkossággal kapcsolatos részvétlenség, majd a lányokkal és anyákkal folytatott bűnös viszonyok, orgiák és homoszexualitás, végül pedig a gyilkosság... Az angolos monotonitás tehát lehetővé teszi, hogy érzékeljük ezen fokozatokat. Így talán már nem is nevezném annyira monotonnak a filmet.

A jó és a rossz harca ez a film. A művészet képviselője Basil maga is rajong modelljéért. De nem erőlteti szenvedélyét a fiúra, ahogyan azt Lord Henry teszi. Távolságtartóan csodálja Dorian szépségét és örökíti meg úgy, hogy szinte megszólal. Érezzük, hogy mindenki, maga Dorian Gray is tisztában van vele, hogy ilyen alkotás csak tiszta rajongásból, szerelemből születhet ( a festők homoszexuális érdeklődése egyáltalán nem volt szokatlan a korban, ahogyan a divattervezők esetében manapság is szinte természetes...). Basil nem titkolja, de nem is erőlteti saját vágyait a fiúra, ellentétben, ahogyan ezt már említettem Lord Henryvel. Végül azonban a rossz győzedelmeskedik és a jó ennek áldozatául esik. Basilnek ezért kell meghalnia. Ezzel párhuzamosan főszereplőnkből is kihal a jó és végleg úrrá lesz rajta a gonosz.

Basil és Dorian csókja a fenti kritika írója szerint nem kellett volna a filmbe. Véleményem szerint azonban, ez is a bűnök egyik fokozataként jelenik meg, másrészt a gyengébbeknek is egyértelművé teszi, hogy miért is lett olyan gyönyörű és élethű az a festmény. Basil a tiszta szerelem érzésével festi a képet a fiúról, a jó képviselőjeként igyekszik őt megvédeni a kísértésektől. Mindenhol ott van, ahol Lord Henry fogadásokkal és egyéb bűnös cselekedetekkel a rossz irányba tereli főszereplőnket és mindenhol igyekszik visszatartó erőként megnyilvánulni. Természetesen mindig sikertelenül. Maga a csók az én értelmezésemben a jó végső legyőzöttsége, ami végülis elvezet a jó, azaz Basil haláláig és Dorian teljes elkorcsosulásáig.

Hogy én is mondjak valami negatívumot is: Én feleslegesnek tartottam Lord Henry lánya és Dorian közötti szerelem megjelenését. Azonban talán még ezt is megmagyarázhatjuk azzal, hogy Dorian épp annak leszármazottjához fordul segítségért, aki romlásba taszította, valamint azzal, hogy Lord Henry idős fejjel és saját lányát veszélyben érezve már egyáltalán nem pártolja, hogy a züllött fiú kapcsolatot létesítsen utódjával.Tehát mindez talán azért volt szükséges, hogy lássuk Dorian lelki válságát és az események visszafordíthatatlanságát, a menekülés lehetetlenségét.

Maga a befejezés is mennyire ironikus. Lord Henry ugyanis lényegében saját teremtményét öli meg. Ő zárja be ugyanis a festménnyel együtt a padlásra, megakadályozva ezzel azt, hogy főszereplőnk boldogan éljen, míg meg nem hal (ha egyáltalán meghalt volna) a lányával.

Összességében tehát, amit számomra jelentett a film: az abszolút jó, a művészet, az örök élet és szépség jelképe valamilyen oknál fogva (ami véleményem szerint inkább jelképes, mintsem konkrétan az ördöggel való lepaktálást jelentené) az abszolút rossz, a bűn és a halál, az elmúlás jelképe lesz, miközben a múlandó emberi lét örökké és széppé válik. A festmény helyet cserélt a modellel, az időtlenség a múlandósággal. A jó a rosszal. Ezt pedig csak az angolos lassúságban és vontatottságban követhetjük nyomon igazán és élhetjük át úgy, mintha mindez velünk történne. Bennem legalábbis felmerült a kérdés... Akarnám-e az örök életet vagy sem?