Talán ez a film Woody Allan leghíresebb alkotásai közé tartozik. Az 1977-es Los Angeles-i Filmfesztiválon mutatták be először. Az eredeti címe nem is Annie Hall lett volna, hanem az Anhedonia vagy a másik alternatíva szerint It Had to Be Jew. De végül a mostani címnél maradtak, arra hivatkozva, hogy ez eladhatóbb.

Érdemes megemlíteni, hogy az alkotás 5 Oscar-jelölést kapott, ebből négy szobrocskát meg is kapott, ám Woody Allan nem volt hajlandó elmenni díjátadóra, helyette egy new york-i bárban zenélt a saját zenekarával.

Tovább...

A film cselekményét gyakorlatilag egy mondatban össze lehet foglalni, éppen ezért nem nagyon fogom fejtegetni. A történet lényege, hogy Alvy, a főszereplőnk éppen szakított a barátnőjével, Annie-val, és ez arra ösztönzi, hogy visszaemlékezzen az eddigi életének főbb eseményeire. Barátnők, gyerekkor, de főként a barátnők a téma. Ez a visszaemlékezés segít újraértékelni az Annie-val való kapcsolatát is.

Érdekessége a filmnek, hogy a női főszerepet játszó Diane Keaton egy ideig kapcsolatban volt Woody Allen-nel, tehát ez alapján akár egyfajta önéletrajzi filmnek is felfogható a film.

Már rögtön az első kocka meglehetősen különös módon indul. Alvy beszél az életéről, ez persze önmagában nem különösebben érdekes, de vessünk egy pillantást a hogyanra.

„Van egy szakállas vicc. Két öregebb nő áll a Catskills hegyi menedékhelyen. Azt mondja az egyik: Hú, milyen rossz itt az étel! Erre a másik: Igen... és milyen kevés...
Hát, valahogy ilyennek érzem én is az életem. Tele szomorúsággal, bánattal, boldogtalansággal és mindez olyan gyorsan. A másik fontos vicc az az, amit Groucho Marxnak tulajdonítanak, de szerintem Freud mondta a tudatalattival kapcsolatban: Nem akarok tagja lenni egy olyan klubnak, amelyik a tagjává fogad. Hát... ez a kulcsmondata a nőkkel való kapcsolatomnak.” – minden így keződött...

...nem éppen megszokott módon. Számomra például meglehetősen furcsa mozzanat volt, hogy néha-néha kiszólt a nézőnek, vagy megállított egy utcán sétáló embert, és elkezdte vele elemezgetni a saját életét. Néhány „életigazság" is elhangzik a filmben: „Mindig is mondtam: Aki nem tudja, az tanítja. Aki meg tanítani sem tud, abból lesz a testneveléstanár.” vagy „Az életet két részre osztom: Rettenetesre és nyomorúságosra.”

Őszintén szólva nem is nagyon tudok nagyon mást hozzáfűzni, mert ez egy olyan film, amit látni kell. Én nagyon élveztem, a szereplők tökéletesek, és több mint valószínű, hogy nem ez volt az utolsó Woody Allan filmem. Érdekes világlátása van, az biztos. De ugyanakkor rendkívül elgondolkodtató is. Jó szórakozást!