Négy évvel azután, hogy megnézhettük Ethan Hunt kalandjait, elérkezettnek látták az időt egy újabb bevetésre. Ezúttal a rendező John Woo volt, így a film stílusa teljesen más lett, mint Palma első részének. Itt már inkább a szerelmi szál a domináns az összeesküvések, vagy a bonyodalmak helyett. Ettől még persze izgalmas akciófilm, szemkápráztató jelenetekkel, mégsem tud igazán az első film nyomdokaiba lépni.

Wouhn nagyon belekezdett a Majmok bolygója szériába, de az ötödik rész elmaradt – gondoltam pótolnám ezt a hiányosságot és bemutatnám a sci-fi egyik legnagyobbjának záróakkordját. A 73-ban kikerülő mozi egyértelműen a leggyengébb mind közül – hiszen az első résztől kezdve jól megfigyelhető a színvonal csökkenés. Ám akkor is egy klasszikus alkotás az előzményei miatt.
A négy korábbi produkcióban megismert történet folytatódik és befejeződik, úgy ahogy.

Rob Reiner egy remek filmet adott ki a kezéből, én ugyan nem szoktam túl sok romantikus filmet nézni, de ebben az esetben nem bánom, hogy adtam egy esélyt a mozinak. Egyrészt mutatós IMDB értékeléssel bír (7,5), másrészt főszereplői gyerekek. Tehetséges gyerekek, a rendezővel és stábjával kiegészülve ,Wendelin Van Draanen regényét úgy vitték vászonra, hogy azt egy kellemes, fogyasztható, aranyos, de egyben szomorkás meseként kapja meg a néző.
Bennem a régi Eric Kastner olvasmányok hangulata éledt újra…

Ez a film a leginkább azzal a szóval írható le, hogy: Ambivalens.
Egyrészt furcsa amatőr, művészfilm jelleget ölt, majd a következő pillanatban átvált értelmetlen ostobaságba, majd ebből áttérünk holmi huszadrangú darabolós, hentelős, slasher-be.
Norvégia újabb „gyöngyszeme” egy fércmunka, mintha a rendező (Reinert Kiil) sem tudta volna, hogy pontosan mit akart. Annyi bizonyos, hogy én kitenném rá a 18-cas karikát, nem csak azért mert durva, hanem mert megtekintése, akár még károkat is okozhat.