Warrior – A Végső Menet

Gavin O’Connor nem rendez túl gyakran, e film előtt 2008-ban dirigált utoljára. Nem is tartozik a nagy nevek közé, de ezzel a filmmel azt hiszem komoly lépést tett előre. Kicsit tartottam ettől az alkotástól, mert azt hittem csak a
The fighter – a harcos sikerét akarja meglovagolni, mivel témájában hasonló a két mozi. Boksz helyett MMA, vagyis ketrecharc mely napjaink egyik kedvelt küzdősportja.
És hogy lehet egy közönséges sportfilmet naggyá tenni?
Bele kell csempészni a hétköznapok drámáit, mindezt kiváló színészekkel és a végeredmény egy remek mozi lesz.


Az MMA (Mixed martial arts) a küzdősportok keveréke, egy olyan sport, amit a lehető legkevésbé szabályoznak, hogy jobban előtérbe kerüljön brutalitása. Valószínűleg ez az oka annak, hogy ennyire népszerű. O’Connor jól választotta meg témaként, hiszen ezáltal már eleve többen lesznek kíváncsiak a filmjére. Azonban a Warrior több egyszerű véres őrjöngésnél, kiemelkedik a sportfilmek közül, hiszen a főbb szereplők sorsa olyan drámai árnyalatot ad az egésznek, amitől az egyben páratlanul jó dráma is lesz. Egyértelmű volt tehát, hogy bár témája miatt kissé kilóg a sorból, mégis versenyfilm lett az Oscar – gálán. Igaz, hogy csak a Legjobb férfi mellékszereplő díjáért indult harcba és végül alul maradt, de szerintem simán elfért volna a Legjobb dráma kategóriában is. A jelölést egyébként Nick Nolte-nak köszönhetik, aki a két főszereplő testvér apját alakította, érzésem szerint egyáltalán nem Oscar-szinten, de ebbe ne menjünk bele.

Nolte mint egykori bokszoló és alkoholista van jelen a történetben, aki miatt a családja összeomlott és két fia, kikkel keményen és nem ritkán durván bánt, megvetéssel viseltetnek iránta. Sportemberként a fiaitól is elvárta, hogy harcosok legyenek, edzette is őket, de az alkohol és a durvaság miatt elidegenedtek egymástól. Történetünkben Nolte azon igyekszik, hogy átjusson a fiúkhoz újra, bár minden hidat felégetett. Mégsem az apa drámája az ami a film lényegét adja. Hanem a két testvér, akik szintén számos sérelmet hordoznak magukban és nem csak apjukkal nem jönnek ki, de egymással sem tudnak zöldágra vergődni. Viszonylag hamar kibontakozik egy sötét múltú, gondterhelt család képe és ez az irdatlan feszültség egészen a katartikus végkifejletig fenn is marad, majd szinte egy csapásra, robbanásszerűen oldódik fel majd minden ellentét.

Az ifjabb testvér, Tommy Conlon (Tom Hardy) a hadsereg kötelékéből tér vissza a családjához szívében haraggal, amit akár az önpusztításon keresztül sem restell levezetni azokon, akikre haragszik.
Az ő figurájának drámáját az adja, hogy bár a harag uralja, de a szívében élő szeretettel sem tud mit kezdeni és ezek az ellentétek szétfeszítik. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy Hardy eddigi legnagyobb alakítását láthatjuk ebben a produkcióban.
Az idősebb testvér, Brendan Conlon (Joel Edgerton) már családapa, aki tanárként dolgozik, hogy megteremtse a biztonságos környezetet a családjának. Ő már szinte maga mögött hagyta a sérült múltat, már más tölti ki az életét.
De mindez felborul, amikor apja és öccse újra megjelenik az életében.
Minden seb felszakad és minden sérelem a felszínre kerül. Eközben persze ott van a sport a háttérben, hiszen mindkét Conlon harcos. Mindketten elindulnak egy nagyszabású MMA tornán, aminek komoly fődíja van, és mind a ketten más okból. Brendant a pénz motiválja, míg Tommy egyfajta békét akar kivívni magának.
Tommy figurája a legösszetettebb ez egyértelmű és az ő szenvedése a legnagyobb mértékű. Elkerülhetetlen, hogy a testvérpár egymásnak ne ugorjon.
Edzeni kezdenek, miközben a feszültség tovább nő, az ellentétek élesednek, de mindezek élét igyekeztek békülési kísérletekkel csorbítani, amik viszont megnyugvással nemigen szolgáltak, inkább csak a feszültséget növelték.
Esélytelenként, ismeretlenként indultak el a tornán, de sikeresen, még ha nem is túl könnyen veszik a fordulókat.

A film másik lényeges pontja, maga a harc, ez kétségtelen. Ezekből pont annyi van, amennyi kell.
Még nem vonják el a figyelmet az előtérben lejátszódó drámai eseményekről. A bunyók egyébként jól megkoreografáltak, igen látványosak és izgalmasak. Ebből a szempontból persze klisét is alkalmaztak, hiszen az esélytelenek küzdelméről van szó. De emiatt nem veszít a mozi az értékéből.
A film a jogosan elvárt, bár közhelyes katarzissal zárul, ami egyrészt nem szembántó, másrészt pedig nem is teljesen közhelyes, hiszen ez a katarzis nem nyújt teljes megnyugvást. Az End nem Happy.
A Warrior remekbeszabott mozi mind a sport, mind a dráma jól működik, nem nagyon van felesleges sallang a történeten sem. Edgerton és neje (Jennifer Morrison) jelenetei még egy kis pluszt is belecsempésznek az egészbe azáltal, hogy némileg enyhítik a fennálló feszültséget, kapcsolatuk szinte az egyetlen biztos pont a feszültségtől terhes, bizonytalan események láncolatában.
Mind Egerton, mind Hardy kigyurmázta magát azt meg kell hagyni, de nem estek át a ló túloldalára – talán Hardy egy kicsit – míg Edgerton hihetően, úgymond "tanárian" izmos, addig Hardy-nak akkora csuklyás izma van, hogy egy cserkészcsapat tábort verhetne alatta.
A harc, a sport lényeges része a filmnek, egy szimbólum, hiszen ez az eszköz, amiben a szereplők a feszültséget le tudják vezetni, mivel egymással már nem boldogulnak. A múlt közéjük állt, majdnem véglegesen és hiába szeretik egymást, a szeretet szálai túl vékonyak és gyengék. És miközben a harag fortyog mindegyikükben, némi önsajnálattal és szomorúsággal vegyülve, addig a szeretetükről sem tudnak megfeledkezni. Ez a hatalmas ellentét az, ami igazi remekké teszi a filmet, illetve az, ahogy a színészek beépülnek a sztoriba és életre keltik ezeket a vívódó figurákat. Kiváló film, amit bátran ajánlok, nem csak a sport szerelmeseinek.

8

Új hozzászólás beküldése

A mező tartalma nem nyilvános.

További információ a formázási lehetőségekről