Thor

 

Megérkezett végre a régen várt legújabb Marvel képregény feldolgozás a mozikba. Thor igen szép életpályát tudhat maga mögött, hiszen 1962. augusztusában „debütált” a Journey into Mystery nevet viselő füzet 83. számában. A képregényhős és mitológiai alak ötlete Jack Kirby, Larry Lieber és a Marvel univerzum Atyaúristene, Stan Lee fejéből pattant ki (nyilván csupán csak a Marvel világában). A leginkább mighty jelzővel illetett hős rövid időn belül egyik legfontosabb alappillére lett a szuperhősök és szuper gonoszok világának. Az évek folyamán akadt pár vállalkozó szellemű film- illetve tv-gyáros, akik megpróbálták meglovagolni hírnevét.

 

 

Most Kenneth Branagh látta eljőni az időt, midőn a hatalmas Thor megmutathatja származását és legyőzheti legősibb ellenségét és egyben testvérét. Branagh eddig e műfaj területén nem nagyon munkálkodott, mondhatni szűz szegénykém. Elismerem, hogy a Hamlet, az V. Henrik és a Valkür alkotója tényleg tud nagyon komoly filmeket csinálni, de ebben az ágban még tanulnia kell.

Számomra inkább összecsapottnak tűnt, mint hatalmas katartikus mozinak. Pedig a képregény feldolgozásokban azért leginkább ezt kéne elérni, hiszen itt pont a lehetetlen, és a csodálatos lehetőségek feszegetésével nem mondhatja senki, hogy ezt most hogy csinálta, meg ez hogy lehet-az hogy lehet. Meglátásom szerint a film nem találta meg az arany középutat az akció és a dráma, emberi érzelmek tökéletes keverékében. Akcióból volt bőven, de azért egy akcióhőshöz képest kevés. Az érzelmek és katartikusnak szánt jelenetek pedig csupán csak a felszínt kapargatták nálam.

A történet pedig lehetett volna jobb is, hiszen olyan embereket gyűjtöttek össze a forgatókönyv megírására, akik az elmúlt évek során tettek le ezt-azt az asztalra, például: Fringe, Androméda, Sarah Connor Krónikái. Gondolom feltűnt mindenkinek, hogy ezek egytől egyig tv sorozatok. Filmek terén egy címet tudtam felkutatni: Öcsikém. No, hát ez nem volt valami bikaerős cucc, még anno sem. Talán emiatt is tapasztalható a hiányérzet a film végén, hiszen egy most induló tv széria bevezető epizódjaként, azaz egy ütős pilotként abszolút megállná a helyét. De sajnos nem annak szánták...

A színészek terén is kitettek magukért. Nem győztem kapkodni a fejem, hogy nicsak Anthony Hopkins (Odin), meg nini Rene Russo (Thor anyukája). Persze legnagyobb „meglepetés” Natalie Portman volt számomra. No nem a jelenléte, hisz mint minden lelkiismeretes képregény rajongó, én is rendesen utána jártam minden mozzanatnak, ami a filmmel kapcsolatos. Ami meglepett, az nem más, mint a színészi teljesítményének hiánya. Vagyis inkább a szerepe semmilyensége. De lehet, hogy csak szokatlan ilyen laza szerepben látni és nem pl. egy skizofrén balerinaként, ahol azért mutatnia is kell valamit.

Nagy fanként nem tudom megállni szó nélkül a feldolgozások, szerintem legnagyobb, hibáját: miért nem lehet rendesen visszaadni egy történetet? Miért kell feltétlenül változtatni rajta vagy összesűrűsíteni a sok-sok külön-külön kiváló történetet. A lényeget természetesen meghagyták.

VIGYÁZZ! VIGYÁZZ! SPOILER ALERT! SPOILER ALERT! VIGYÁZZ! VIGYÁZZ!

Odin valóban kitagadta és megfosztotta minden képességétől fiát. Apróbb különbség, hogy az emlékeit is teljesen kitörölte. Emlékei visszaszerzése igaz a comic book -ok világában évekig tartott (a kalapácsát pedig Norvégiában találta meg). Persze itt ezt nem lehetett volna megcsinálni, azaz talán... De mindegy majd ha megkeresnek ötletekért, akkor fogok ötletelni.

Egy-két oldalon a következő kedvcsináló részletet találtam a film leírásában:

„Amikor világának legveszélyesebb gonosztevője a legsötétebb erőket küldi a Föld ellen, Thor megtudja, mit jelent igazi hősnek lenni.”

Csak azt szeretném tudni, hol voltak ezek az erők, mert csupán egy bazi nagy droidot láttam. Az ehhez hasonló nagy beharangozók miatt nem szeretek film előtti leírásokat, kritikákat olvasni, ami nem a készítéssel, forgatással kapcsolatos. Mert az ember könnyen bedől neki, aztán meg csalódik. Gondolom ezt nem kell megmagyaráznom.

Lényeg a lényeg nekem nem voltak nagy elvárásaim. Tudtam, hogy egy összecsapott hős sztorit kapok, ami egy picit kidolgozottabb formában nagyon jó film lehetett volna. Lehet, hogy ezeket csupán a képregények ismeretében mondom. Nem tudom. Annyit tudok, hogy én speciel ezeken a képregényeken nőttem fel és nehezem tudom elfogadni az ilyen újításokat a Marvel univerzum egyik kulcsfigurájának eredettörténetében. Szórakozni jól szórakoztam, de a hiányérzet megmaradt. Ja és persze mielőtt valaki megszól, hogy nem említem meg: Jók a zenék!! (Mert szerintem azt hallottam egy-két helyen). Majdnem megfeledkeztem a legfontosabbról. Végre megpillanthatjuk az Avengers egyik tagját, Sólyomszemet. Igaz csak pár percre...

5

Új hozzászólás beküldése

A mező tartalma nem nyilvános.

További információ a formázási lehetőségekről