Elég nagy bajban vagyok ezzel a filmmel. A cím csalóka, az eredeti is (Things we lost in the fire).
E cím alapján senki ne akarjon messzemenő következtetéseket levonni. Nem lehet.
Egyszerűen nem is sejtheted miről szól valójában. A rendező egy dán hölgy, Susanne Bier.
Első ránézésre azt is mondhatnánk, hogy jól választotta meg szereplőit. De csak elsőre…

Mi lett oda a tűzben?

Erre a kérdésre egyetlen válasz létezik. Ez pedig:
- Egy jó, hatásos dráma lehetősége –
Durva lennék? Igen, az vagyok. De ismét van rá okom.
Az egész filmre igaz, hogy kissé unalmas és szürke. Ennek lehet az én érzéketlenségem is az oka, esetleg a lelkekben lejátszódó folyamatokat érzékeltették kevésbé átérezhetően.
Lehet, hogy hiányzik belőlem az empátiára való hajlam, vagy csupán részlegesen rendelkezem vele, de ez a film nem váltott ki belőlem semmilyen hatást. Nem sírtam el magam tőle, (bár közel álltam, hisz szinte szenvedtem alatta) nem sajnáltam a karaktereket, nem érintett meg a tragédiájuk szele, nem húzott magával a terhek súlya. Egyszóval gyenge…
Áh, pedig itt van nekünk az Oscar-díjas Halle Berry és a kiváló Benicio Del Toro is. Na, meg David Duchovny!
Ha már úgy is itt vagyunk, rátérek a színészek teljesítményére.
Kezdve Duchovny-val; vele nem volt bajom, ő inkább mellékszereplő a filmben. Del Toro az egyetlen, akinek értékelhetőnek, mi több jónak nevezném a játékát. Ahogy kinéz, a lepusztult külső, érzékelteti a cincált lelkületet minden mozdulata, az arc rezdülései, a gesztusai. Szóval vele nincs bajom.
De Berry kisasszony teljesítménye mellett nem tudok elmenni szó nélkül. Azt hiszem a legjobb szó rá a szánalmasan gyenge. Nem mutatkozik meg a karakterében semmi, egy szürke, átgondolatlan karakterformálás. Amikor próbálkozik az is inkább elnagyolt és ügyetlen.
E sok negatívum után inkább rátérek a történetre, amiben szintén akad pár kifogásolnivalóm.
A film elején senki ne lepődjön meg, ha egy kukkot sem ért. Így lesz ez egy darabig, cirka fél óráig.

A film mozaikszerű. Sok a visszaemlékezés, a múlt jelennel való felcserélése.
Audrey (Berry) éppen férjét (Duchovny) temeti, aki tragikus hirtelenséggel és módon halt meg. Miközben segített egy bántalmazott nőnek, a bántalmazó férj fogta és agyonlőtte. De ötletes…
Annyira ügyetlen ez a mód, ahogy végeztek csóró karakterrel, hogy alig találok szavakat.
Ezen a halotti toron megjelenik Jerry (Del Toro), aki Duchovny legjobb barátja volt.
A visszaemlékezésekből kiderül, hogy Jerry heroinista és a tragikus sorsú férj, ha tehette, segített neki.
Audrey nehezen tudja feldolgozni szeretett férje halálát, pláne úgy, hogy két gyermeke is van.
Ezért felajánlja a metadon klinikán dolgozó, elvonón lévő Jerry-nek, hogy – bizarr módon – költözzön hozzájuk. Jerry erre rábólint. Ettől kezdve feszült, különös, bizarr élethelyzetek kerülnek bemutatásra. Inkább nem kezdem sorolni…
Jerry anonim segélycsoportba kezd járni, ahol megkörnyékezi az egyik társa, a szomszédjuk is segít neki, a gyerekek is pótapukát látnak benne. És ekkor kezdtem el könyörögni valami felsőbb hatalomhoz, hogy:
Csak Berry és Del Toro ne jöjjön össze, mert azt már nem férne bele ebbe a filmbe, és én sem tolerálnám azt a sablont. Egy ilyen szürke, hatástalan filmben meg pláne.
Szerencsére ez nem következik be, ez akár jó pont is lehet a film mellett.
Élnek éldegélnek, amíg a feszültség addig nő, hogy a zizzent feleség elküldi Jerry-t, aki nem bírja tovább tartani magát és visszaesik. Erre persze Audrey is lelkiismeret furdalásos lesz és megkeresi a férfit.
Innen beindul a házi leszoktató kálvária, melyben többen is segítik Audrey-t és Jerry-t.
Nagy nehezen fény derül arra is, hogy miért ez lett a film címe. Ennek oka, hogy régebben a házukban tűz ütött ki és sok tárgyuk odaveszett. De az nem számít, mert az emlékek megmaradnak.
Na, bumm!
Jerry végül önként elballag egy leszoktató klinikára és kész.
A vége pont olyan szar, mint az egész film, de legalább nem valami fél-illetve egész Happy End –del zárult. Már ez is valami.
Drámának nagyon gyenge. Másnak nem tudnám nevezni. Nem sokkal kerülte el a szar film címkét.