Tényleg úgy fest, hogy egy olyan Csillagkapu sorozatnak lehetünk szemtanúi, amely merőben más, mint az elődök.
Nekem tetszik a váltás, nem ugyanaz, de mégsem rossz. Néha kicsit szűkösnek érzem, hogy csak a hajó belső folyosóit látjuk, de tény, hogy ez adja a különleges varázsát a szituációnak.

Az eheti rész rendkívül emberközpontú volt, amely néha átcsapott unalmasba.

Mindenről a tovább mögött bővebben...

Igazából ott folytattuk, ahol legutóbb abbahagytuk. A Destiny fény alatti sebességgel robog az űrben, az emberek lassan kifogynak a vízből és az élelemből. És ez még a jobbik eset.

Az energia is szökik a gigászi monstrumból. Ennek számos oka van. A legnagyobb probléma, hogy az előző részek valamelyikében megpróbálták tárcsázni a hajón lévő csillagkapu segítségével a Földet, amelynek következtében az űrcirkáló nagyon sok energiát veszített.

A másik gondot az okozza, hogy a legénység minden létező panelt, konzolt működésbe hozott, hátha találnak benne valami fontos infót. Ez is hiba volt, mert már a kritikus állapot körül leledzik az energiaszint.

Azt mondtam az elején, hogy eléggé karakterközpontú lett ez a rész. Stresszhelyzet, reményvesztettség, szabadulni akarás. Ezek az érzések a társaság szinte minden tagjára átragadtak. Továbbá veszélyesek, mivel elégedetlenséget szülnek, amely egyfajta lázadáshoz is vezethet. Ilyet már láthattunk az ezt megelőző epizódban. Nem lett jó vége.

Dr. Rush, aki minden erejével igyekszik megoldást találni a problémára, végig mindenkivel csak üvöltözött. Meg is lett az eredménye. Túlhajtotta magát és jó pár órára kidőlt. Egyszerre szimpatikus és unszimpatikus karakter, nehéz azonosulni vele, de ő is csak segíteni akar a maga módján. Mindenesetre a legénység tagjai ki nem állhatják.

Young ezredes is komoly főszereplői babérokra tör. Én bírom a fazont. Jó beszólásai vannak.

Sajnos néhol túlzásba vitték a drámázást, amely unalmas perceket eredményezett. Kezdve azzal, hogy néhány szereplő egyesével néz a kamerába és elmondja élete történetét és bla bla bla. Eli készített sokakkal interjút az utókor számára, ha nem sikerülne megúszniuk élve. Ezek a részek nem voltak túl emeletesek, bár a szándék egyértelmű. Egyrészt fokozni kívánták az írók a drámai hatást azzal, hogy nagy, izmos katonákat láthatunk „nem akarok itt meghalni” szavakat mormolni vagy éppen imádkozni. Másrészt segítették a – buta – nézőt, hogy meg tudja jegyezni a karakterek arcait és neveit ilyen módon. Más haszna sajnos nem volt.

Young ezredes földi kiruccanása sem váltotta meg a világot. Annyira felesleges volt ez az „elbúcsúzok a nőmtől és megmondom neki, hogy szeretem” jelenetsor. Nem illett bele. Vagyis inkább azt mondom, hogy nem így kellett volna megcsinálni. És most jön a negatív véleményem a részről. Simán behozhatnának egy zseniális elmét ( McKay, Jackson), akivel testet cserél mondjuk Young ezredes. Rodney a fedélzeten biztos kitalálna valami okosat. Azért mégiscsak ő mentette meg 2 részenként Atlantis városát a korábbi sorozatban. Ezen idő alatt Young ezredes McKay bőrében pedig mehetne „szeretlekeset” játszani.

Ja, amúgy a Destiny éppen egy nap felé halad megállíthatatlanul. Az utolsó képkockák pedig magukért beszélnek.