Tovább folytatódtak az izgalmak az HBO saját készítésű minisorozatában. Ezúttal egy csata külső szemlélői lehettünk, amit ugyan megnyertek az amerikai csapatok, de milyen áron.

Tovább...

Ha úgy vesszük, továbbra is lassan építkezik a sorozat. Valószínűleg ez így is marad, de nincs is semmi gond ezzel. A második rész majdnem teljes egésze a harcmezőn játszódott. Miután a bevezető részben felvázolták előttünk az idáig megtett utat, már nem volt szükség arra, hogy az anyaországban maradt családtagokat és barátokat is bevonják a drámába.

Sokkal élvezetesebb jelenetek játszódnak le a csatatéren. Maga az epizód is jobb volt az előzőnél. Továbbra is lenyűgöző és egyben hátborzongató látni az ottani körülményeket.

Azt hiszem minden probléma, ami előfordulhat abból ered, hogy a tengerészgyalogosok nem elég képzettek ezekhez a harcokhoz. Persze itt csak azokra gondolok, akik tizenéves fejjel jelentkeznek a háborúba úgy, hogy semmi képzettségük vagy tapasztalatuk sincs. De legalább a szívük a helyén van.

Nagyon bensőséges módon mutatja a széria a katonák ragaszkodását egymáshoz, azt ahogyan megélik a borzalmakat, ahogy megpróbálják elviselni az elviselhetetlent. Mivel nem mindig vannak csaták, nem kell állandóan lövöldözni, valahol törvényszerű is, hogy a szakaszok tagjai támaszra lelnek egymásban. Hülyéskednek, poénkodnak, ugratják egymást.

Még azt is megkockáztatták, hogy az újonnan érkezett alakulatok ellátmányából loptak. Nem véresen komoly dolgok ezek. Legalábbis ők így fogják fel. De akkor is, ez a magatartás a fegyelmezetlenség hiányára vezethető vissza.

Amikor aztán leszáll az est és az ellenség lesben áll, akkor minden megváltozik. A katonák összeszorított fogakkal teszik a dolgukat, követik a parancsot.

A veszteségek is mindennaposak és a főszereplőknek meg kell barátkozniuk azzal a gondolattal, hogy minden csata során barátokat, társakat, rokonokat veszítenek el örökre. A háború borzalmai nem kímélnek senkit sem.