Maci Laci

Nemrég mutatták be idehaza az amerikában már december közepén megjelent Yogi Bear, azaz Maci Laci című filmet.  A méltán híres és elismert szerzőpáros, William Hannah és Joseph Barbera, agyából kipattant rajzfilmkarakter 1958 óta tengeti mindennapjait a tv-k és egyéb média körében. Az 53. születésnapját ünneplő Maci számos epizódban szerepelt már, amik legalább hatféle cím alatt futottak az idők folyamán. Természetesen ilyen nagy múlttal elkerülhetetlenné válik, hogy előbb-utóbb ne kerüljön a hollywood-i pénzgyár látókörébe és ne „karolják fel”.

A film első percétől kezdve nyilvánvaló, hogy ezt az alkotást természetesen az aprónépnek szánták. Egyrészt dicséretes a szándék (ha volt ilyen egyáltalán), hogy ezt a sokat megélt veterán karaktert bemutassák a mai generációk csemetéinek, hisz mostanság a rajzfilmek egyre inkább a felnőttes tartalmat képviselik. Ha már nincs benne akció, harc, űrlények, stb. akkor azt már meg sem nézik az esetek többségében. Például nem hiszem, hogy egy 5-6 éves kis srácot manapság lekötne egy jó Foxi-Maxi epizód, ahogy azt velem tette régen. Most nagyon elkalandoztam más irányba, szóval inkább térjünk vissza a filmhez.

A casting munkatársainak én adtam egy piros pontot. Megtalálták az IGAZI Smith vadőrt, mégpedig Tom Cavanaugh személyében. Az Ed című, 2000 és 2004 között futó szériából ismert Cavanaugh ugyanis kiköpött mása rajzfilmbeli karakterének. A két medvét leszámítva ő az egyetlen, akinek színjátékát értékelni lehet. Hisz partnernője, Anna Farris valljuk be nem nyújtott eddig sem igazán kiemelkedőt. Személy szerint eléggé sablonosnak találom szegénykét, mivel a buta szőkén kívül még nem láttam más szerepben. Igaz, ami igaz ez megy neki. Meg kell még említenem főszereplő kosárlopkodó barátaink szinkronhangjait. Az amerikai szinkront Dan Arkroyd és Justin Timberlake hozta tető alá.

Megpróbáltam abszolút gyerekszemmel végignézni a 80 perces játékidőt, hiszen a maga bugyuta, egyszerű poénjai és párbeszédei, valamint helyzetei, egy kisgyerek számára igen szórakoztató lehet.
A történet folyamán nem nagyon ugrálunk fel meglepődötten, hiszen szinte minden jelenet előre kiszámítható cselekményt mutat be. Ezzel nincs is probléma, hiszen a rajzfilmet sem azért szerettük (már aki szerette), mert hihetetlen fordulatokban gazdag történeteket szőttek bele, hanem a karakterek szerethetőségére alapoztak. Szerintem itt is célba értek ez ügyben. Maci és Bubu ténykedései tényleg fel tudták idézni a rajzfilm hangulatát.

Leginkább a technikai megoldásokkal voltam gondjaim. Egy két helyen nagyon látszik, hogy vetített háttérrel dolgoznak és egyéb látványromboló „bakikat” is fel lehet fedezni. Nem tudom, hogy mekkora költségvetéssel dolgoztak, de manapság ilyen alacsony színvonalú animációs és látványeffektek szerintem nem állják meg a helyüket. Talán, ha kevésbé ismert szinkronhangokat választanak (elsősorban Timberlake-re gondolok), akkor a látványeffektekre is maradt volna elég pénz. Hiszen eléggé összképromboló egy olyan animációs elemeket alkalmazó filmet megnézni, amiben tulajdonképpen a két, remekül kidolgozott medvén kívül semmilyen látványeffekt nem éri el a mai mércét. Bennem azt az érzést keltette, mintha egy szombat vagy vasárnap délutáni, abszolút B kategóriás családi filmet néznék a két nagy hazai kereskedelmi adó egyikén.

Nem tudom, hogy ennek tulajdonítható-e az IMDB kerek 4 -es értékelése, amit megjegyzem kissé alulértékeltnek tartok. Összességében leginkább a Beethoven filmekhez tudnám hasonlítani. Aranyos, szeretni való állatokat szerepeltető, nem történeterős, gyenge effektvilágú családi mozi. Mindenesetre a látványt leszámítva nagyon jó szórakozást nyújtott, de nem tudnám még egyszer végignézni. Elsőre is alig sikerült gyerekszemmel néznem, másodjára már biztos nem tudnám és az lerombolná  Maci Laci hosszú évek alatt felépített varázsát!

5

Új hozzászólás beküldése

A mező tartalma nem nyilvános.

További információ a formázási lehetőségekről