Mindig meglepi kicsi szívem valami alig meghatározható melegség, amikor egy ilyen filmmel találkozom, mint amilyen a most következő is. Egy egészen jó történet, amelyet igényesen valósítottak meg, és valóban sci-fi témát dolgoznak fel. Ezt azoknak írom, akik azt hiszik, hogy a Transformers sci-fi…
Ebben az alkotásban keveredik az emberi érzelmek kavalkádja, a űr hidegével, a Hold barátságtalanságával, géntechnológiával és azokkal a megfoghatatlan dolgokkal, amik egy ember fejében lejátszódhatnak.

„Kis lépés egy embernek…”

Bizony, hogy kicsi, hiszen a debütáló rendező, Duncan Jones – aki az alapstory-ért is felel – mindössze 5 millió dollárból hozta össze ezt a parádés filmet. Nem is látszik, igaz?
Bizony, hogy nem, és ez a teljesítmény, nem a bohóckodó alakváltó robotok.
Duncan visszatér a klasszikus Science- fiction-höz, ami megmutatkozik mind a témában, mind a történetben, mind a látványban. Olyan zsenikhez nyúl vissza, mint Arthur C. Clarke, Philip K. Dick, vagy Isaac Asimov.
Örömmel tölt el, hogy a sci- fi remek műfaja nem haldoklik, mint ahogy azt sokan már temették, hiszen idén is remek filmek kerültek ki (District 9, 9, és én még a Pandorumot is ide sorolnám, bár tény, hogy az már nagyon hollywoodi). Ezek sorát gyarapítja a Hold is.

Már a címében utal arra a végtelen egyszerűségre, amely a filmet jellemzi és rosszmájúság lenne azt gondolni, hogy ez csupán azért van, mert nem jutott rá elég pénz.
Nem így van, ez a film alapkoncepciója. Ha csak a helyszínt vesszük alapul, máris megértjük.
A történet ugyanis a Holdon játszódik, a nem is olyan távoli jövőben egy bányász bázison, ahol a film egyetlen és igazi szereplője Sam Bell (Sam Rockwell) tartózkodik. A Föld energiaválságára az ún. H3 nevezetű hélium származék jelenti a megoldást és Sam egy hároméves szerződés keretében van a bázison, hogy felügyelje az automata bányászgépeket. Egyetlen társasága a bázis mesterséges intelligenciája, GERTY – aki Kevin Spacey hangján szólal meg.

A néző az utolsó napokba kapcsolódik be, amikor is a szerződés lassan lejár és hamarosan megérkezik a váltás. A hosszú idő alatt Sam teljes mértékben a napi rutinra, a feleségétől érkező videó üzenetekre, a munkáltatóival lezajló beszélgetésekre, illetve önnön elméjére van utalva.
Ennek már láthatjuk is az eredményét, hiszen Sam hallucinál, de elképesztő magányára és elhagyatottságára - amit az M.I., GERTY sem tud enyhíteni - számtalan apróbb, vagy nagyobb jel hívja fel a figyelmet. Ilyen például, hogy magában beszél, elnevezi a növényeket, az emotikon a roboton, a fényképekkel, emlékekkel kidekorált falak, stb.
Ez a film egyik legjobb tulajdonsága, hogy ilyen remek módszerrel ábrázolja nekünk a magányt, melyhez talán nem is találhatnánk eszményibb helyszínt, mint a Hold kopár, sivár területe.
Sam már a hazatérés lázában ég, amikor is az egyik gép elromlik és kimegy a terepre, hogy megvizsgálja az esetet. Baleset történik, és amikor magához tér a bázison találja magát, szemben a saját alteregójával.
Eltelt a filmből fél óra és csak nézünk, hogy: Most mégis mi van?
Gyorsan megjegyzem, hogy az alkotás erősen a fordulatokra alapoz, ám az imént vázolt fordulóponton kívül a többi eléggé kiszámítható egy tapasztalt filmnéző számára.
Ám számomra ez a kiszámíthatóság nem rontott a filmélményen.
Az események – és a mozi is – innen veszi igazán kezdetét, persze azt ne gondoljuk, hogy itt majd peregni fognak az események. Nem, a Holdnak meg van a maga ritmusa, ami elég lassú ugyan, de ettől nem tér el és alapvetően ez illik is az alkotáshoz.
A történet szépen bontakozik ki, lassacskán fény derül mindenre, megértjük az egész történetet.
Megnyílik előttünk az emberi elme, a magányos, elszigetelt emberi elme, mely másokra van utalva és mások nélkül elveszett. Az ember társas lény és erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni ebben az agyon ajnározott individualizmust támogató világban. Erre mutat rá a film elég durván.

Mindent összevetve a történet sem túl eredeti, lerágott csont, egy klisé, de kérem szépen itt egy ötletes, egyedi megvalósítással állunk szemben, amiben ízig-vérig benne van minden, ami tudományos fantasztikum, mind emellé páratlan színészi teljesítmény párosul.
Igen, igen. Sam Rockwell egy nagyon tehetséges színész, amit azt hiszem már bizonyított az Egy veszedelmes elme vallomásaiban, illetve a Halálsoronban. Ebben a moziban- kis túlzással - az ő alakításán állt, vagy bukott minden. Rockwell megbirkózott a feladattal és remekül boldogul „szerepeivel” ebben a remek háttérrel operáló produkcióban.
Valami elképesztően szinkronban van a helyszín, a főszereplő, a hangulat, a történet egymással, remekül fejezik ki ezt az elképzelhetetlen magányt, a küzdelmet önnön elménkkel, ahová – végső soron – be vagyunk zárva. A főhősnek kevés lehetősége van szabadulni ebből a zárt világból, ahol rajta kívül senki sem emberi, egészen addig, míg össze nem találkozik a képmásával, aki akár elméjének játéka is lehet…
Innentől kezdve már a két egymással azonos férfi között feszülő ellentét és vonzás az, ami hihetetlenül megnöveli a feszültséget.
A Hold egy remek sci-fi, egy igazi sci-fi, ami hangulatával megragadja az embert, a zenéért felelős Clint Mansell ellenére, aki helyenként megpróbálta „túlharsogni” a filmet, felettébb unszimpatikus módon.
Lehet, hogy felkapott és remek zeneszerző, de itt, mondhatni átlagosat produkált.
Csak azok nézzék meg ezt a filmet, akik tudják értékelni és szeretni a valódi Science- fiction-t, mert egyébként elég vontatottnak és unalmasnak találhatják, mivel a film nem a látvány terén mozgalmas.
Rockwell kiváló alakítást nyújt egy kiválóan, érzéssel megrendezett moziban, amit azt hiszem a 17 díj, és 15 jelölés is kellőképpen bizonyít.