Mivel ma jön a Mikulás, hát úgy gondoltam hozok valami alkalomhoz illő filmkritikát, ezért e 94-es alkotás mellett döntöttem, ami egy 1947-es, azonos című film remake-je.
Tökéletes kikapcsolódás a család számára, könnyedén megalapozhatja a karácsonyi hangulatot vele az ember. Néha napján mindenkinek kellenek a mesék…

Ho-ho-ho-ho…

A gyerekekkel kapcsolatban mindig kínos kérdéskör a Télapó léte, vagy nem léte.
Alapvetően ez a film is ezzel foglalkozik:
Adott egy szimpatikus öregúr, Kris Kringle (Richard Attenborough), akiről már az elejétől kezdve sejthető, hogy ő a Mikulás. Ez az ember rendelkezik mindama jellembeli és fizikai tulajdonságokkal, amelyekkel egy potenciális Télapónak birtokolnia kell. Úgy alakul, hogy egy bajban lévő áruház rendezvényszervezője, Dorey Walker (Elizabeth Perkins) felkéri:
Legyen ő az áruházi Karácsony Atya, aki a térdére ülteti a lurkókat és elbeszélget velük mit is szeretnének ajándékba kapni. A Cole’s bevásárló központban kezdetét veszi Mr. Kringle áldásos tevékenysége melynek köszönhetően rendeződik a cég anyagi helyzete és az öregúr meglehetős népszerűségre tesz szert. Ezalatt persze – nem hazudtolva meg önnön természetét – munkához lát, hogy Dorey kislányát, Susant (Mara Wilson) meggyőzze a Télapó, vagyis saját maga létezéséről.

Ugyanis Susan anyukája elmondta a kislánynak, hogy a piros ruhás úr, aki évente egyszer bejárja a világot és minden gyereknek visz ajándékot, csupán mese, nem valóság.
Amíg a joviális Kringle a szkeptikus anyával és lányával küszködik, addig az irigység, az önzés és a rossz szándék felüti a fejét. Huncut kis világunkban a pénz diktálja a ritmust, s mindannyian ugyanarra a zenére ropjuk, miközben mások füttyögnek nekünk a háttérből. Erre a film is rávilágít, de persze megmaradt egy kedves, családi mozi szintjén. Nem is mennék ebbe túlzottan bele, hiszen ez nem egy olyan mozi…

A lényeg, hogy megkísérlik besározni Kringle-t, ennek köszönhetően az emberek hite megrendült benne, kétely üti fel a fejét az elmeállapotát illetően, hiszen váltig állítja:

Ő a Mikulás!

Valljuk be, mi sem vélekednénk másképp, s valahol ez elég szomorú…
Kringle bíróság(!) elé kerül, és mindenki úgy néz rá, mintha háborús bűnös lenne vagy pedofil.
Itt talán piciny túlzásba estek a forgatókönyvírók, bár ez az abszurditás nem üt el különösen a film hangulatától. Alapvetően beleillik ebbe a kedves, ártatlan sztoriba.
És ki tűnik fel, mint a Télapó manója? Jennifer Morrison…

Ez egy aranyos történet, ami szórakoztató tud lenni az egész család részére, csak úgy egyedül megnézni nem biztos, hogy telitalálat, egyértelműen törekedtek arra, hogy kortól függetlenül élvezhető legyen az alkotás.
Ezt a célt végül is sikeresen elérték.
Még a termékelhelyezések is mókásak, és ötletesek, nem idegesítőek, vagy szembántóak.
A Goodyear hisz a Mikulásban! :D

Attenborough egy kedvelhető, hiteles Mikulást alakít, míg Mara Wilson könnyedén megveszi magának a nézőt a mosolyával. A történet persze komolyabb mondandóval is rendelkezik, hiszen kifejtik a Télapó szimbólumértékét, illetve felhívja a figyelmet a hit fontosságára.
Ahogy a filmben mondják, a folytonos kételkedés boldogtalansághoz vezet. Hinnie mindenkinek kell valamiben. És talán ha lenne Télapó, akkor ez a világ is kellemesebb hely lenne.
Legalábbis a tudat meglenne, hogy van valahol egy jó szándékú, mindig önzetlen ember, aki törődik a gyerekekkel. Nem is olyan idegen gondolat, nem igaz?
Mindenkinek kell néha egy mese, és ez egy jó választás, ha hallani szeretnénk egyet.

És ne felejtsétek el kirakni az ablakba a csizmákat... hátha meglepődtök! :D