Maximálisan meg tudom érteni, hogy 2001-ben Oscar-díjra jelölték Sean Penn-t, mint legjobb férfi főszereplő. Az biztos, hogy maradandót alkotott, még sosem láttam ennyire meggyőzőnek egyetlen mozijában sem. Biztosan nem lehet könnyű fogyatékost játszani, de engem mindvégig meggyőzött. Ahogy belenéztem ennek a szegény embernek a szemébe, azonosulni tudtam a karakterrel, magával ragadott az a végtelen szeretet, amelyet apa és lánya érez egymás iránt. Kiváló film, utánozhatatlan színészekkel, hangulatos zenével és megnyerő történettel. Ugyanakkor megmutatkoznak az élet árny oldalai is, amikor egy bíróság ítéletén egy egész élet sorsa múlhat. Mindig mindenki jobban tudja, hogy mi jó egy gyereknek, kinél van a legjobb helye, ellenben magát az érintettet egyetlen egyszer sem kérdezik meg, hogy mit akar. Attól, hogy valaki csak 7 éves, még pontosan tudja, hogy kivel érzi jól magát, kitől kapja meg azt a törődést és szeretetet, amire vágyik.
Jó igaz, hogy ez csak egy film és ilyen a való életben sosem történne meg, de most nem is ez a lényeg. Érdekes volt látni, hogy valaki, aki még a saját cipőfűzőjét sem tudja megkötni, jobb szülő lehet, mint akárki más egy egész tárgyalóteremben. A film közben a következő kérdés motoszkált a fejemben: Milyen törvény az, ami elválaszt két embert egymástól, akik mindennél és mindenkinél jobban szeretik egymást?
Nagyon belemerültem a részletekbe, lássuk a történetet nagyvonalakban. Sam Dawson egy 30-as autista apuka, aki egyedül (némi alkalmi segítséggel) neveli Lucy nevű kislányát, aki még csak 6 éves, pontosabban a történet befejezésekor már 7. Születése óta óvja és védelmezi szeme fényét, akinek az anyukája olyan jófej volt, hogy világrajövetele után lelépett mondván, ő nem akart gyereket és nem is kell neki. Végigkövethetjük, hogy Sam 7 éven át neveli a kislányt, mellette áll jóban, rosszban és soha egy rossz szava sincs hozzá. Kicsit később egy családgondozó úgy dönt, a férfi nem tudja ellátni szülői kötelezettségeit szellemi visszamaradottsága miatt, ezért elveszik tőle Lucy-t. Bekapcsolódik a történetbe a Michelle Pfeiffer által alakított ügyvédnő is, aki mindent megtesz, hogy a bíróság hősünknek ítélje a gyámságot, annak ellenére, hogy eleinte ő maga sem hiszi, hogy Sam képes helyt állni, mint apa. Az élet azonban úgy hozza, hogy be kell látnia, hogy ez az autista ember sokkal többet tud adni a gyereknek, mint amennyit más valaha is adhat. A továbbiakat nem árulom el, akinek kedvet adtam ehhez a filmhez, nézze meg bátran, mert nagyon megéri.

Elég vegyes érzésem vannak ezzel a filmmel kapcsolatban. Alapvetően kedvelem az ilyenfajta alkotásokat, mégis ezt már túl sötét hangulatúnak éreztem.
Az biztos, hogy Christian Bale mindent megtesz egy szerepért. Azt hittem leesek a székről, amikor megláttam Connor bácsit ilyen soványan. Kicsit meg is rémültem, hogy basszus ez Hollywood? Csoda hogy szegény ember nem esett össze a forgatáson (bár ki tudja). Színészi teljesítményével sem volt különösebb gondom, csak az egész film számomra nyomasztóbb volt a kelleténél. A forgatókönyv sem dolgozott fel elcsépelt történetet, tetszett ,ahogy összeértek a szálak, ahogy megfejtődött az akasztófa, ahogy kiderült az igazság.
Most így elgondolkodva azt kell mondjam, elég jó film ez, van mondanivalója, csak nem az én műfajom.
Nézzünk bele! A főszereplő Trevor Reznik, aki egy gyárban dolgozik gépészként. Hősünkkel egyre furább dolgok történnek. Titkos üzeneteket talál a lakásán, pedig senkinek sincs kulcsa a kéglihez, mivel egyedül él. Egy furcsa Igor nevű embert lát több helyen is, úgy gondolja köze lehet ahhoz, ami vele történik mostanában. A gyárban is történnek érdekes dolgok, míg végül talál egy fényképet, amin Igor van egy kollégájával lefotózva. Innentől kezdve Trevor már azt sem tudja kiben bízhat, az egész élete egy pillanat alatt megváltozik.
Ahogy lenni szokott, nekünk nézőknek kell kitalálnunk az igazságot a film közben, hogy szegény 40 kilós gépészünknek elment az esze vagy tényleg valaki nagyon csúnya tréfát űz vele. Persze ezt most nem fogom elárulni, mert akkor már nem lenne értelme megnézni a filmet. Megnyugtatásképpen azért elmondom, hogy nem hagynak minket kétségek közt lebegni, a végén minden kiderül. Ha már itt tartunk. A vége nekem azért tetszett, mert kaptunk okot és okozatot és az surrant át az agyamon, hogy igen ez így okés, akár a valóságban is megtörténhet.
Összességében nekem túl komor és nyomasztó volt ahhoz, hogy maradéktalanul élvezni tudjam, ennek ellenére nem bántam meg, hogy végigkövettem Trevor Reznik történetét. Aki szereti Christian Bale-t és a sötétebb hangulatú dráma-thriller kombinációt, annak bátran merem ajánlani a Gépészt.

Aki szereti a Family Guy-t, annak bátran merem ajánlani az Amerikai Fater című komédiát. Persze sok olyan véleményt is olvastam, hogy a Family Guy sz*r, az American Dad viszont jó. Szóval aki nem szereti az imént említett sorozatot, az is bátran tehet egy próbát Stan Smith-el és családjával.
Miről is van szó? 20 perces rajzfilm sorozat Seth MacFarlane tollából, akiről annyit érdemes tudni, hogy elég elmebeteg humora van, de kétség kívül sikert sikerre halmoz sorozataival. Az American Dad egy „átlagos” tengerentúli család mindennapjait mutatja be, akik minden epizódban a lehető leghülyébb szituációkba keverednek. Papa (aki CIA ügynök), mama, gyerekek, Roger az UFO, Klaus a hal és még sok egyéb visszatérő szereplő mindennapjait követhetjük figyelemmel.
Külön öröm számomra, hogy a TV6 jóvoltából már hazánkban is megtekinthetjük szinkronizáltan. Magán véleményem, hogy a magyar hangok jól el lettek találva.
Aki úgy gondolja, megér egy misét a sorozat és még nem hallott róla, annak javaslom nézzen bele hétköznaponként 21:00 órától a TV6-on, hátha megtetszik neki.

http://www.tv6.co.hu/

Számomra az egyik legmeghatározóbb sorozatélményt nyújtotta hosszú éveken át az X-akták. Azért jutott eszembe, hogy írok róla néhány gondolatot, mert tegnap éjjel kapcsolgattam a tévét és megláttam, hogy a Cool-on kedvenc FBI ügynökeink kalandjai mennek éppen. Azt hiszem a 8. évad valamelyik epizódja lehetett, bár erre nem vennék mérget.

Még kölyökkoromban kezdtem bele ebbe a szériába, amikor még a Magyar Televízióban tűzték képernyőre hétről hétre. Igaz, ott nem jutottak el sokáig, kb. a 2. évad után hagyták abba, és sokáig nem is láthattam az új részeket. Persze a korai epizódok is szolgáltak meglepetésekkel, emlékszem, hogy némelyiken rettentően megijedtem. Érdekes, hogy ha pár embernek fel teszem azt a kérdést, hogy „X-akták?” akkor rögtön jön a válasz: Gumiember. Sokak gyermekkori félelmei között megtalálható volt ez a lény. Egyúttal hátborzongató, de fantasztikus is, hogy ilyenekre volt képes ez a sorozat.
Miután a Viasat 3 szolgált új otthonául Mulder ügynökék számára, én már nem tudtam követni a fejleményeket kábeltévé hiányában. Szerencsére sok évvel később be tudtam szerezni a komplett sorozatot, és nem spóroltam időt és energiát, megnéztem az összeset. Nem is kellett csalódnom, hiszen mindig tudtak újat mutatni, a random részeket éppúgy szerettem, mint a 9 éven át mesélt főszálat. A karakterek zseniálisak voltak, a két FBI ügynök, Fox Mulder és Dana Scully sikeresen belopták magukat a szívembe. Oly sok év után sem vált unalmassá a sorozat, láthattunk karakterfejlődéseket, voltak több részes történetek és lassan kibontakozó szerelmi szál. A visszatérő karakterek is nagyon sokat tettek hozzá a sikerhez. Gondoljunk csak a következő nevekre: Walter Skinner, Alex Krycek, Mr. X, Marita Covarrubias, CGB Spender, stb.

Egyedül akkor ment el picit a kedvem az X-aktáktól, amikor David Duchovny kiszállt a sorozatból, vagy inkább mondjuk úgy, hogy jóval kevesebbszer láthattuk. A helyére behozott John Doggett ügynök is szerethetővé vált, ezt nagyban megkönnyítette Robert Patrick kiváló alakítása.

A sokak által erősen vitatott utolsó dupla rész (Az igazság) nekem személy szerint nagyon tetszett. Pontosan így képzeltem el ennek a kultikus sorozatnak a lezárását. Visszahozták az összes lényeges szereplőt, még akkor is, ha azok már rég halottak voltak, amolyan tisztelgésnek fogtam fel. Hosszú évekkel később, elkészítették az X-akták: Hinni akarok című mozit, amely visszafogott nézettséget hozott (talán a Dark Knight miatt?), történetileg kicsit csalódás is volt, mégis hatalmas élményt nyújtott a rajongóknak. Remélem láthatunk még folytatást a következő években.

Összességében egy rendkívül élvezetes és izgalmas széria, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy oly sok ember rákattanjon a sorozatokra.

Attól függetlenül, hogy 2002-ben készült, a látvány terén mégis kenterbe veri azt a két filmet, amiket legutóbb néztem (The Terminators – Nincs megváltás, Postal). Néhány napja nagy kedvem támadt megnézni ismét a Man in Black 2-t, mert már elég homályosan emlékeztem a történetére. Kicsit féltem, hogy mai szemmel kissé gagyinak fog tűnni, mint például a Batman és Robin, de ismét tévedtem, mert kifejezetten jót szórakoztam ezúttal is a fekete ruhás ügynökök kalandjain. Külön kiemelném, hogy képesek voltak visszahozni 5 év után a régi szereplőket az első részből, akik már annyira szívünkhöz nőttek, és nélkülük nem lenne ugyanaz.

Maga a történet nem túl erős, igaz meg kellett oldani az íróknak, hogy beépítsék K ügynök emlékeinek visszahozását, és eköré építették a film sztoriját. Persze voltak benne űrlények dögivel, olyan is akadt, aki elpusztítja a Földet, ha nem kapja meg, amit akar, stb.

Egy hosszú nap utáni kikapcsolódásnak szántam a filmet, még mindig tudtam mosolyogni a poénokon és sikerült beleélnem magam a történetbe. Remélem vannak páran, akiknek eszükbe jutattam a Sötét Zsaruk „sorozatot”, leveszik a polcról, kicsit leporolják és megnézik újra.

Ja, és szerepel benne egy egészen picit Michael Jackson is!