klasszikus

A Majmok Bolygója 5 – A Csata ( Battle for The Planet of The Apes) [1973]

A-fraid — Tue, 13 Dec 2011 20:33:21 +0000

Wouhn nagyon belekezdett a Majmok bolygója szériába, de az ötödik rész elmaradt – gondoltam pótolnám ezt a hiányosságot és bemutatnám a sci-fi egyik legnagyobbjának záróakkordját. A 73-ban kikerülő mozi egyértelműen a leggyengébb mind közül – hiszen az első résztől kezdve jól megfigyelhető a színvonal csökkenés. Ám akkor is egy klasszikus alkotás az előzményei miatt.
A négy korábbi produkcióban megismert történet folytatódik és befejeződik, úgy ahogy.

„A majom nem öl majmot!”

2670-ben járunk, – ugye más figyelmét sem kerülték el az idővonalbeli bakik… - amikor is a nagy lázadás után majmok és emberek közösen élik életüket a városon kívül.
A villongás háborúba torkollott, melyet mindkét faj megsínylett, de életben maradtak.
A város Holt területté lett nyilvánítva.
A két nép együttélése nehézkes, hiszen szőrös barátaink rengeteg sérelmet dajkálnak szívükben, amely az ellentétek forrása.
A mozi megkísérli bemutatni, hogyan vette kezdetét a majmok civilizációja, hogyan épült ki az a társadalmi berendezkedés, amit az első két epizódban láttunk. Az alapok megteremtésével foglalkozik, és ha erre helyezik a hangsúlyt, – nem valami idétlenül összetákolt harc jelenetre – akkor egy érdemes alkotás születhetett volna.
Bár azért a „Nem” szó hanyagolásának, tiltásának fontossága felvillant némi reményt, de igazából ez az aspektus sem túl kidolgozott. Ez különösen érdekes részlet, ha a legújabb feldolgozást vesszük…

A vezér, Cézár (Roddy McDowell) igyekszik megtartani az egyensúlyt és békét hozni a menekülteknek. Ebben komoly akadályok hátráltatják. Egyrészt a majmok között fellépő elégedetlenség, melyet a múlt méltánytalansága táplál, s melynek élharcosa egy gorilla, Aldo (Claude Akins). Másrészt pedig a Holt városban élő, sugárfertőzött emberek maradéka, akik valami érthetetlen oknál fogva, (mély gyűlölet, vagy Cézárék látogatása a városban?) háborút indítanak a majmok tábora ellen. Cézár már apa, de fia tragédiája őt is az emberek ellen fordítja. Így a kocka végleg el lett vetve.

Lezajlik a hihetetlen „csata” húsz majom és húsz ember között, cirka öt járművel és sok petárdával, majd dicstelen véget ér a Majmok bolygója filmsorozat.

Legalább is a klasszikus.
Az első rész kivételével mindegyik felvonásban akadnak kifogásolható részletek, de a legkiábrándítóbb egyértelműen az ötödik. Már a hangulata sem olyan, mint a többinek, érezhetően össze is csapták az egészet, csak hogy még egy bőrt lenyúzhassanak a történetről, illetve hogy valami befejezést kerekítsenek az egésznek. A majmok csak kánonban képesek kommunikálni, illetve skandálnak, szinte kivétel nélkül mindent. Esetenként ostobábban viselkednek, mint ezelőtt, szóval következetességre ne nagyon számítsunk. Ám végső soron, ha azt vesszük figyelembe, hogy az első filmnek semmi köze nem volt az eredeti Pierre Boulle kisregényhez, akkor ezt akár már el is lehet nézni a készítőknek.
Olyasmi, mint napjaink trash – filmjei…
A Csata egy olcsó, kifogásolható és gyenge film, de mégis kötelező darab a Majmok bolygója fanatikusoknak. Pláne, ha már úgy is „végigszenvedték” az előző négyet… :D
Boulle nagyot alkotott, mikor kitalálta ezt az univerzumot, melyből öt klasszikus mozi, egy tévésorozat és két újkori feldolgozás született. Kétségtelen az író géniusza, a filmek készítőié már annál inkább, de az ötödik, befejező rész is ugyanúgy klasszikus, mint a többi.

Hasonló tartalmak:

A majmok bolygója 4. - A hódítás

wouhn — Wed, 17 Aug 2011 09:30:29 +0000

20 évvel járunk az előző rész története után. A mindennapok picit megváltoztak a Földön. A jövő furcsa képet fest. Az előző részektől eltérően ez a film pocsék lett. A megközelítés nem volna rossz, ha a kivitelezés jobban ment volna. A történet középpontjában Cornelius és Zira halottnak hitt gyermeke, Cézár áll, aki elhozhatja a majmok számára a világuralmat.

Tovább...

Aki azt gondolná, hogy az ifjú korban lévő csimpánz hasonlít édesapjára, nem jár messze az igazságtól, hiszen mindkét karaktert ugyanaz a színész alakította, Roddy McDowall. A problémát nem az ominózus úriember játéka okozza, hanem valami egészen más.

A '80-as évek nem teltek eseménytelenül. Egy különös betegség következtében egytől egyig elpusztult az összes kutya és macska a világon. A házi kedvencek hiánya arra sarkallta a derék polgárokat, hogy valami új háziállat után nézzenek. Választásuk minő meglepő a majmokra esett, akiket nem túl humánus módszerekkel háziasítottak. Ebben a világban a majom vette át a rabszolga szerepét, mindent megcsinálnak az elnyűhetetlen kedvencek, amiket gazdái parancsolnak. Hogy boldogok-e? Azt köve hinném.

Cézár még egészen fiatal, Armando cirkuszában nevelkedett, alig tud valamit a külvilágról. Az emberszabású örökölte szülei fejlettségét, folyékonyan beszéli a nyelvet, mindent képes elsajátítani. Lényegében olyan, mint egy szőrös ember. Ezzel még nem is lenne gond, mert a jövő majmai legyenek ténylegesen emberszabásúak, hiszen a sok ezer éves evolúció változásra kényszerítette őket. De hogy a jelen kor majmai is ugyanilyenek legyenek, az már nem fér bele.

Eddig nem volt gondom a maszkos statisztákkal, mert el tudtam fogadni, hogy így fognak kinézni a Föld következő urai, de nagy kár volt elrontani a filmet ezzel. Egyszerűen nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy csupán idiótán flangáló beöltöztetett embereket látunk. Marhára nevetségesen fest mindez. A „jó” hír, hogy közel se csak emiatt lett ilyen ez a mozi.

Legalább a történet pörög, legalábbis egy ideig. Cézár nevelője hamar elpatkol, miután kiderül az igazság. A beszélő majom életben van, ami hatalmas arculcsapás a vezetők számára. Úgy félnek tőle, mint a tűztől és egy percig se merül fel bennük más lehetőség, csak a lény elpusztítása.

Emellett a világ (tudatosan) kifordult önmagából. Az egész film szürke, szinte csak a fekete és a fehér színekkel dolgoztak a látványtervezők. Kifejezetten emlékeztet egy diktatúrára, ahol a katonaság kezében van minden hatalom, ők dönthetik el ki mikor mit csináljon, ők rendelkeznek az egyén minden mozdulatáról. Ehhez a fekete világhoz a benne élők is jól alkalmazkodtak, ugyanez a sötét hangulat árad minden emberből.

A teljes mozi a kínzásról és a kegyetlenségről szól. Így bánnak a majmokkal. Ha hibáznak, kegyetlenül megbüntetik őket. Nincs könyörület, nincs szeretet, nincs megbocsájtás. Csak a hatalom számít, semmi más. Már a majmok kiképzése is óriási fájdalommal jár. Ők valójában tárgyak, nem hús-vér élőlények, akiket bármikor lecserélhet az ember, ha úgy tartja kedve. Mondjuk az áruk elég borsos. 1500$ akkoriban nemvolt piskóta.

Ez a groteszk világ addig incselkedik a sorssal, amíg végleg kihúzza a gyufát és Cézár vezetésével a majmok módszeresen átveszik az irányítást, kirobbantják a forradalmat. Ezt is nagy baromságnak tartom, mert a vezetőjüknek kb. annyi köze van hozzájuk, mint nekem a hóemberhez. Pedig követik minden parancsát, meglepően jó a stratégiájuk, stb. Cézár noha csimpánz, de évezredekkel későbbi korból. Ez olyan, mintha egy mai ember az őskori rokonok élére állna. Nem hinném, hogy elfogadnák.

A film végi csatajelenet koronázza meg az egész produkció negatív mivoltát. Összeszedetlen, gagyi, minden realitást nélkülöző. Sokat kellett volna még csiszolni ezeket a jeleneteken. Néhol a derék katona a szájba vágás után csak másodpercekkel jön rá, hogy el kéne esni. A majmok viselkedése gyalázatosan fest. Nem hogy a fára mászások, az ugrások elmaradtak, de egy fél másfél méteres falra is alig tudnak felmászni a beöltöztetett színészek. Szörnyű, hogy erre nem figyeltek a készítők. Semmi sincs a majmokban, ami emlékeztetne engem arra, hogy mik is ők.

Nevezhetnénk úgy is a filmet, hogy: „A szőrös, fogyatékos emberek lázadása”

A végén kiderül, hogy a humánus majmok, akik csak saját magukat akarták felszabadítani, ugyanolyan vérszomjas állatok, mint fogva tartóik. Megkezdődik a majom-ember háború.

Hasonló tartalmak:

A majmok bolygója 3. - A menekülés

wouhn — Wed, 17 Aug 2011 08:36:08 +0000

Aki látta a második részt, joggal kérdezheti, hogy miként születhetett meg a harmadik? Nos, az alkotók nem tétlenkedtek, eldöntötték, hogy a sikeres franchise-nak folytatódnia kell. Egy egészen új megközelítést kapunk, amely némi kockázattal is jár, mivel le kell cserélni a jól bevált formulát, de ugyanakkor az újdonság varázsával hat. A kocka most megfordul, a beszélő majmok látogatják meg az emberek által uralt Földet.

Tovább...

Egy évvel a kimondottan élvezetes második rész után már be is mutatták a harmadikat, ahol a főszerepet az előzményekben megismert Cornelius és Zira kapta. A Föld elpusztult a rakéta-isten robbanása következtében, de három majom megmenekült a végítélet elől. Dr. Milo, Zira, és Cornelius épp Taylor ezredes űrhajóját tanulmányozták, amikor felrobbant a bolygó, visszarepítve őket a '70-es évekbe.

Lehetne vitatkozni azon, hogy ez mekkora ökörség, de a sztori szempontjából épp kapóra jön, másrészt valahogy mégis csak kellett folytatni a történetet. Tényleg kellett, mert ez a rész még elég jól sikerült néhány apróságot leszámítva.

Miután partot érnek Amerikában, a három emberszabásúról hamar kiderül, hogy folyékonyan beszélik az angolt, ráadásul sokkal intelligensebbek sorstársaiknál. Érdekes, hogy lefutjuk ugyanazokat a köröket, mint az első részben, csak pontosan fordítva. A díszlet, a környezet más, de a történések igen hasonlítanak a korábbiakhoz. A néző azon izgulhat, hogy vajon az ember jobb-e a majomnál, vajon más vége lesz ennek a kalandnak?

Engem egyedül az itt-ott fellelhető buta jelenetek kergettek az őrületbe. Beszél, intelligensen viselkedik a majom, de a közvetlen közelében lévő bizottsági tagok el se hiszik, amit látnak. „Biztos van itt egy hasbeszélő.” Biztos is, persze. Ezen kívül az első részhez hasonlóan az ember várná, hogy amikor szorult helyzetbe kerülnek hőseink, akkor a megfelelőképpen cselekedjenek, erre semmi. Igazából ezek csak apróságok, de néha nagyon zavartak.

Az ember és a majom közötti párhuzam sok mindenre utalhat. Beleláthatjuk a két szuper hatalmat, a Szovjetuniót és Amerikát, akik között nagyon feszült volt a viszony akkoriban. Két tábor, akik teljesen más értékrendet képviselnek, de ugyanúgy viselkednek. Hangoztatják, hogy ők civilizált népség, pedig semmivel se jobbak az ellenlábasnál. Ahogyan az ember se jobb a majomnál a mi esetünkben. A kezdeti jókedv és befogadás alábbhagy, amikor a kormány megtudja az igazat. A jövő nem éppen úgy fest, ahogy ők elképzelik.

A film tetőpontján a majmok számítanak az első számú közellenségnek, akiket minden eszközzel meg kell állítani. Különös tekintettel Zira születendő babájára. Talán ha az ember nem ilyen agresszíven lépett volna fel, máshogy alakul a jövő. A végkifejletben Cornelius és Zira meghalnak, de gyermekük életben marad. A fiatal anyuka kicseréli egy cirkuszban született kis majommal. Tudja, hogy csak így védheti meg fiát.

Összességében egy elég erős filmet láthattunk, amely valamivel elmarad az első kettő teljesítményétől, de ha a kerek egész történetet nézem, akkor egy nagyon fontos epizód, ahol elkezdődik minden.

Hasonló tartalmak:

A majmok bolygója 2.

wouhn — Tue, 16 Aug 2011 07:15:03 +0000

Az 1968-as első részt két éven belül egy ugyancsak erős folytatás követte, ahol a készítők nem bízták a véletlenre a sikert, mert pontosan ott folytatták a történetet, ahol az első abbamaradt. Ez a film nem egy egyszerű folytatás, hiszen olyan titkokat tudhatunk meg, ami nélkül nem lenne kerek egész a történet. Az írók nagyon leleményes módon sok újdonságot csepegtettek a filmbe, miközben meghagyták annak különleges hangulatát.

Tovább...

Charlton Heston figurája, Taylor már nem kapott főszerepet, ezt a tisztséget John Brent vette át, akit James Franciscus keltett életre. A már 1991-ben elhunyt amerikai színész erős karakternek bizonyult, sokban hasonlított az elődhöz, mindenképpen üde színfoltnak tekinthető. Joggal merülhetne fel a kérdés azok szájából, akik csak az első mozit látták, hogy miként kerülhet új ember a középpontba? A készítők bedobtak még egy űrhajót a közösbe, ami nem sokkal Taylor hajója után ért talajt valamivel szerencsésebb körülmények között.

Szerencsére nem kellett újra végigjárni az első rész útját, Brent hamar rájött kikkel is van dolga. Nem fecséreltek el túl sok időt annak a környezetnek a bemutatásával, amit a nézők már jól ismernek. Inkább azokra szorítkoztak, amik eddig rejtve maradtak. Taylor különös eltűnésekor már érezni lehetett, hogy nem tudunk mi mindent erről a világról.

A majmok társadalmát is igyekeztek még jobban bemutatni. A békeszerető csimpánzok és tudálékos orángutánok mellé behozták a gorillákat, akik egyértelműen az erőszak és a pusztítás eszközei. Nagyon éles határvonal húzódik a három faj között, ahol a szelídek állnak a létra legalsó fokán.

Még több szerepet kapott a vallás, jobban megismerhettük a majmok filozófiáját az életről és a múltról. Néha azonban a hit nem egyezik a tényekkel. A gorillák saját bőrükön tapasztalták meg milyen árat kell fizetni a hatalomvágyért. A majmok elől évszázadok óta elzárt terület, a Tiltott zóna kecsegtetett számos izgalommal. Brent, Nova és Taylor itt találkoztak újra. Megismertük a bolygó másik értelmes faját, akik vélhetően az ember elkorcsosult leszármazottai. Elsőre egészen normálisnak tűntek ezek a figurák, de kiderült, hogy álarcot hordanak, ami takarja a mocskot, amit a felszín alatt van. Ezt szó szerint és átvitt értelemben kell érteni. Arcuk nem emberi, viselkedésük pedig önző és önpusztító. Telepatikus képességeik révén náluk az előny, de a közelharcban esélyük sincs.

Itt kerül a középpontba újra a vallás és a hit témaköre. Ezek a mélyen hithű flúgosok egy atombombában látják az Istenüket. Valahogy nem is meglepő ez a fordulat, hiszen 1970-ben még egészen más világot éltünk. Persze ha a felszín alá nézünk láthatjuk, hogy nem kis társadalomkritika húzódik meg ott. A két fékezhetetlen tábor, akik dacból, önös érdekből mészárolják le egymást, míg a végén az egyik fél kilő egy atomot és elpusztít mindent. Igen hasonló a ’60-as évek víziójához.

A film drámaian zárul, hiszen Brent, Nova és Taylor is meghalnak. Meg őket követi gyakorlatilag mindenki, miután az ezredes utolsó mozdulatával kilövi a hatalmas rakétát, elpusztítva ezzel a Földet.

Összességében egy méltó folytatás, mindenki fel tudott nőni a feladathoz. Talán egy picivel több olyan jelenetet láttam, amit az adott technikával még gagyinak hatott, de a díszletek ugyanolyan jól festettek, mint az előzményben. Akiknek tetszett a Majmok bolygója, azoknak kötelező darab.

Hasonló tartalmak:

A majmok bolygója (1968)

wouhn — Sun, 14 Aug 2011 19:29:37 +0000

A régi legendás filmeket időről időre jó újra elővenni, főleg ha készül hozzá egy folytatás, remake, újragondolás, stb. Most elég aktuális a téma, hiszen kevesebb mint egy hét múlva kerül a hazai mozikba a 2011-es epizód. Nekem személy szerint az igazán klasszikus alkotásokkal az a bajom, hogy ennyi év távlatából már nem festenek olyan jól. Remek ellenpélda ez a film, ami még mindig elvarázsolja az embert.

Tovább...

1968. Ekkortájt a szüleim is még 10 év alattiak voltak, én még távlati terv se voltam. Charlton Heston viszont ekkor kezdte végeláthatatlan harcát a majmok ellen. Tényleg le a kalappal, hiszen 2011-ben is kellemes hatást kelt a film. Abban szerintem egyetérthetünk, hogy jöhet akármilyen remake, akármilyen folytatást, a klasszikus soha nem megy ki a divatból.

A film érdekes képsorokkal indul. A főszereplő, Taylor ezredes azzal szembesít bennünket, hogy a távoli jövőben játszódó kalandokban lesz részünk, ahol az emberiség messzi galaxisokba képes űrutazókat küldeni, akik elsősorban vizsgálódás céljából vállalják a megpróbáltatásokat. A neves szakemberekből álló legénység tagjai tudják jól, hogy a közel fénysebesség feletti tempónál a fizika törvényei miatt ők alig öregszenek, miközben a külvilágban évszázadok telnek el. Egyébként legjobb fizika tudásom szerint ez az elmélet még mindig helytálló.

Az utazás szokás szerint nem megy zavartalanul és hőseink kikötnek egy ismeretlen planéta egyik tengerében. A kikötés szó elég nagy túlzás, épphogy csak nem fulladnak meg. Itt megjegyezném, hogy az űrhajónak a belső megtervezése is elég korrektnek mondható a mai viszonyokhoz képest. Kicsit retro hatást kelt, de teljes mértékben vállalható. A külvilág díszletei is abszolút hihetőek, bár itt valamivel könnyebb dolguk volt a kivitelezőknek, hiszen Amerika remek helyszínül szolgál már önmagában is.

A három fős túlélő brigád nagyon gyorsan rájön, hogy nincsenek egyedül, miközben fogalmuk sincs, hogy hol vannak. Egy olyan világ tárul fel előttük, ahol a majmok uralkodnak, ők az intelligens faj. Az ember csordákban él nomád körülmények között, szellemi képességei visszafejlődtek. Taylor barátai hamar feldobják a pacskert, csak a Charlton Heston által megformált karakter marad életben. Szerencsére a majmok között is akadnak jó szándékú példányok, akikkel az ezredes össze is barátkozik. Ekkor még nem világos, hogy lényegében az egész történet igazi főszereplőit ismerjük meg, Corneliust és Zirat.

A majmok társadalma nem sokban különbözik a miénktől. Pontosabban a pár száz évvel ezelőtti „fejlett” civilizációtól, akik arrogánsak, ostobák és idegengyűlölők voltak. A vallás, Isten és a hit is fontos szerepet játszanak a történetben. A másság elfogadásának kérdésköre ugyancsak felvetődik. Néha kicsit zavaró volt a majmok ostobasága, amit Taylor is tetézett azzal, hogy az adott szituációban dacosan ellenszegült ahelyett, hogy cselszövéssel vezesse félre fogva tartóit.

A film végén világossá válik az, amit azért valahol mindenki tudott. Szó sincs arról, hogy több ezer fényévre lennénk a Földtől, hiszen ez a mi planétánk csak kétezer évvel később. Egy tudós embernek ez nem kellett volna, hogy ekkora meglepetés legyen, hiszen nem hinném, hogy az univerzum egyetemes nyelve az angol lenne. Mindenesetre a földbe süllyesztett Szabadság Szobor teszi fel a pontot az i-re.

Az 1968-as rendkívül izgalmas sci-fit két évvel később folytatás követett, amelyben még többet tudhatunk meg erről az eltorzult, vagy inkább újraformált világról.

Hasonló tartalmak:

Berlin Felett az Ég (Der Himmel Über Berlin) [1987]

A-fraid — Sun, 03 Jul 2011 07:44:30 +0000

Sajnálatos módon a napokban elhunyt Peter Falk. Ezt a sajátos hangulatú alkotást még korábban láttam és nem ebből az alkalomból szerettem volna prezentálni. Wim Wenders művészi stílusú, méltóságteljes filmjében Falk vendégszerepet vállalt, és ők ketten kiegészülve Bruno Ganz-cal, Solveig Dommartinnal és Otto Sanderral egy felejthetetlen bár kétségkívül érettséget kívánó filmet forgattak.
Ez a film első ránézésre egy szerelmes angyalról szól, aki feláldozta halhatatlanságát a szerelemért, ám valójában se több, se kevesebb, mint egy remek és érzékletes bemutatása az embernek.

„Miért vagyok én én, és miért nem te?”

Kétségkívül egy remek képességű színész távozott az élők sorából, akinek nehezen indult a pályája, de végül csak rátalált a jól megérdemelt siker. Ez persze főként a felejthetetlen krimi alaknak, Columbo felügyelőnek köszönhető, de aki veszi a fáradtságot és megnézi ezt a filmet, annak rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy Falk nem skatulyázható be a ballonkabátos nyomozó szerepébe.
Bár ebben a filmben is hasonló figurát alakít, érezhetően kölcsönzött nagysikerű karakterétől, de mégis más személyiséget elevenít meg.
1978-ban Wim Wenders, aki már-már művészfilmeket idéző, egyedi stílusban alkot, úgy döntött, hogy vászonra varázsolja írótársaival közös szkriptjét, melynek témája az őrangyalok és a védelmezett ember világa közti különbség, egy angyal szerelemre lobbanása egy cirkuszi artista nő miatt, de mindenek előtt, az emberség, jó pár dolog, amitől ember az ember.
Peter Handke versidézetével kezdőik a film, mely versnek részletei – A gyermekkor dala – többször is felhangzanak a későbbiekben.
Az alkotás maga fekete-fehér szinte végig, csak rövid időre vált színesre a kép és annak is nagyon jó oka van.
Lényeges metaforája a filmnek.

"Hogyan lehet, hogy én, aki vagyok,
nem voltam, mielőtt megszülettem,
és hogy lehet, hogy én, aki vagyok,
egyszer majd nem én leszek?"

A főszereplőnk, Damiel (Bruno Ganz) így szemléli a világot, monokróm minden, hiszen angyalként nem érezheti a nüansznyi különbségeket, valami vagy jó, vagy rossz. Feladata, hogy az emberek között járva enyhítse a szívük fájdalmát.
Sosem avatkoznak be, nincs hatalmuk felettünk, csupán egy-egy érintéssel képesek némi nyugalmat lopni az embereknek. Szellemi lények, akiknek pozitív kisugárzása megváltoztatja a gondolataink színezetét.
Köztük élik halhatatlan mindennapjaikat, de nem értik miért ilyenek az emberek, miért teszik, amit tesznek, nem érzik át a helyzetüket. Ezt a különbséget emberek és angyalok között Wenders remekül ábrázolja.
Megjelenik a láthatatlan határvonal a két faj között.
Egyedül jelenlétükkel tudnak hatni rájuk, miközben végigkísérik őket röpke életükön, belelátnak gondolataikba. A produkció legelején számos különböző ember gondolatait végighallgathatjuk, amikor is mindennapos dolgokról elmélkednek. Ez egyébként az egyik nagyon komoly erénye a mozinak, hogy rengeteg sorssal ismertet meg és olyan módszerekkel mutatja be azokat, hogy nem válnak kidolgozatlanná, vagy felületessé.
Damiel ellátja feladatát, vigyáz az emberekre, próbálja megérteni őket, de képtelen.
Egyedül a fokozódó vágyat érzi, mely arra ösztökéli, hogy ő maga is emberré váljon és lemondjon halhatatlanságáról.

Ebben a végső lökést egy szenvedő cirkusz artistanőjétől, Mariontól (Solveig Dommartin) kapja meg, akit nap nap után figyel és beleszeret. Továbbá találkozása egy filmszínésszel (Peter Falk), akivel különös kapocs fűzi össze, illetve egy öreg poéta (Curt Bois) is komoly hatással vannak a tépelődő angyalra. Ennek köszönhetően Damiel elhatározza magát és emberré válik.
Végre megízleli az emberiség keserédes világát, mely telve van szomorúsággal és aprócska örömökkel.

“Az idő majd mindent meggyógyít…
és ha maga az idő a betegség?”

Azt hiszem, ezt a produkciót sokan unalmasnak neveznék, ami nem igaz, engem nagyon lekötött, aminek a fellelhető számtalan apróság lehet az oka. Azok az apróságok, amikkel tele van a film és mind-mind a lehető legérzékletesebb bemutatásra törekszenek. Az emberek megmutatására, kívülről és belülről egyaránt. Emellett Wenders remek metaforákat használ mind a képi megjelenítésnél, mind a filmes fogások terén (váltás színes és monokróm között, madártávlatú felvételek,stb.), miközben a néző elé varázsolja szomorkás történetét. Ennek a sztorinak a velejét a művészi megjelenítés és a filozofikus szövegkönyv összefonódása adja.
A kettő együtt remekül kiegészíti egymást, miközben Berlin rideg városrészeiben vándorol a tekintetünk, kopár telkeken járunk, addig a gyakori belső monológok elgondolkodtatják az embert.
Damiel így tanul az emberektől és az emberekről, hallgatja őket, a szívükbe néz. Ilyen remek monológ Peter Falké, vagy a megboldogult Solveig Dommartiné is.

A film egyértelműen csak azok számára nyújt szórakozást, akik rá tudnak hangolódni, amire egy bizonyos hangulat is szükséges, illetve érettség. A hollywoodi mozik világában egy ilyen nagybetűs klasszikus egészen más hozzáállást követel meg. Kizárt, hogy elég lenne egyszer megtekinteni, a sok apróság miatt az ember minden megtekintéskor találhat benne valami pluszt, valami újdonságot, valamit önmagából. Ezen a filmen nincsenek felesleges sallangok, egyszerűen csupán az emberek bemutatása, helyenként nyersen, de mégis művészien ábrázolva.

Hasonló tartalmak:

Forrest Gump – Egy Csodálatos Történet

A-fraid — Sun, 21 Nov 2010 22:04:50 +0000

A Klasszikus Filmek Hétvége zárásaként – legalábbis részemről - ez az 1994-es alkotást választottam, mivel megkérdőjelezhetetlen egyedi és rendkívüli mivolta. Méltán nevezhetjük klasszikusnak Robert Zemeckis és Tom Hanks közös produkcióját. Egy szívmelengető, helyenként torokszorító mese egy szellemileg visszamaradott férfiről és egy teljes életről.

„Az élet olyan, mint egy doboz bonbon. Az ember nem tudhatja, mit vesz ki belőle.”

Azt hiszem az emberek többsége látta már ezt a filmet, és valószínűleg abban is egyetértenek, hogy ez egy kivételes alkotás. Nem véletlenül gyűjtött be a 95-ös Oscar gálán 6 szobrocskát, köztük a legjobb film, a legjobb színész (Tom Hanks), a legjobb rendezés (Robert Zemeckis) és a legjobban adaptált forgatókönyvért járót.
Winston Groom 85-ös regénye valóban vászonért kiáltott, hiszen egy remek történetről van szó, de ezt úgy is bárki láthatja, ha végignézi a több mint kétórás mozit.

Főszereplőnk, Forrest Gump éppen egy buszmegállóban üldögél és egyszer csak mesélni kezd.
Elmeséli a buszra váró embereknek páratlan élettörténetét.
Forrest szellemileg visszamaradott, az intelligenciája alulmúlja az átlagos emberekét, ám ennek ellenére – a sztoriból kiderül – egyáltalán nem hülye, tisztában van azzal, hogy milyen is valójában. Ez egyébként a film végén mutatkozik meg leginkább, amikor megkérdezi Jenny-t a kis Forrestről. De ne szaladjunk ennyire előre!

Ennek a férfinak valóban nem mindennapi élet jutott, szellemi hiányosságaitól függetlenül teljes életet tudott élni. Gyermekkorában, értelmi fogyatékossága mellé, még fizikai problémákkal is küszködött. Gerincgondjai miatt járógépet kellett használnia, ami csak eggyel több ok volt, hogy társai csúfolódjanak rajta. Egyedül Jenny (Robin Wright) értette meg, és a kislánnyal mindig együtt voltak, „mint a borsó meg a héja”.
Ettől fogva elválaszthatatlanok voltak és Forrest megismerte a szerelmet is.
Ez a szerelem egész életét meghatározta, a filmben is gyakran visszatérnek ehhez a szálhoz.

Mesébe illően zajlik a főhős élete. Van abban valami ártatlanság, humor és sorsszerű, ahogy a dolgok történnek vele, anélkül, hogy befolyása lenne rájuk. Így lesz főiskolai futballsztár, háborús hős, majd sikeres üzletember, végül milliomos. Gump egyszerűen mindenütt ott van, számtalan történelmi eseménybe csöppen bele, és öntudatlanul is befolyásolja más emberek életét. Ezek nem ritkán humorral fűszerezett epizódjai a sztorinak, mint a Smiley- arc vagy a Shit Happens matrica. Rengeteg archív felvételen is megjelenik. :D
A suli után bevonult és részt vett a Vietnámi háborúban, ami azért lényeges része a filmnek, mert két fontos szereplő tűnik fel ekkor.
Az egyik Bubba, vagyis BB (Mykelti Williamson), aki egy színes bőrű katonatársa. Ez a férfi Forrest „legjobb jó barátja” lesz és elhatározzák, hogy a háború után rákhalászok lesznek.
A másik fontos karakter Dan hadnagy (Gary Sinise), aki a férfinek köszönheti az életét, de elveszti a lábait és sokáig keresi majd a lelki békéjét. A háború után jön a ping-pong, majd valóban elmegy rák halászni, végül megkezdi szimbólumértékű futását keresztül-kasul Amerikán.
Végül Jenny is visszatér hozzá.
A film folyamatos múltidézés, amit Forrest narrációja kísér, csak az utolsó húsz percben térnek vissza az események a jelenbe. Gump éppen Jennyhez tart, ahol megismerkedik a saját fiával.

A film vége nem Happy End, elég szomorú, de nem érezzük igazságtalannak, inkább valószerű a befejezés. A jelenetek, ahogy Jenny sírjánál beszél, ahogy felteszi kisfiát a buszra, majd a toll megjelenése – amivel a film kezdődött – egy keretet ad a történetnek. Nincs az embernek hiányérzete, ahogy véget ér.

A főhős élete példátlan, meseszerűsége mellett azonban megmutatkozik benne némi realitás is. A készítők jól ötvözték ezt a két jellemzőt. Mindezt megtámogatták remek zenékkel, amik amellett, hogy igazi, időtlen slágerek, jól illeszkedtek bele a történet kronológiájába.
Nagyon összeszedett történet, amiben Forrest számos híres emberrel találkozik, részesévé válik több fontos, történelmi eseménynek, neves személyek életére van kihatással, miközben saját egyszerű életét éli. Mindezt egyszerű tanácsok alapján, amiket az édesanyjától kapott, vagy Jenny-től (Fuss, Forrest! Fuss!).
Alapvetően ez a produkció egy dráma, amit romantikus stílusjegyek egészítenek ki - Jenny és Forrest kapcsolata -, de a humor, ami gyakran megjeleni, szerencsére elveszi a drámai események élét.
Mellesleg a drámai szálakat is inkább a mellékszereplők viszik, mint Jenny, Dan hadnagy, vagy BB.
Ezek a karakterek domborítják ki legélesebben a drámát, amellett, hogy természetesen a főhős személye és vele kapcsolatos események is hordoznak drámai tartalmat.
A Forrest Gump 95-ben tarolt, elorozva a dicsőséget a Remény rabjaitól – érdekes, hogy míg az első, sikeresebb film csak 35. az IMDB Top 250-es listáján, addig az utóbbi vezeti azt.
Ez a film egy időtlen klasszikus, amit számtalanszor elővehet az ember, mert egyszerű szépségével lenyűgözi az embert, miközben egy teljesen egyedi és elsőrangú mesét nézhet végig.

Hasonló tartalmak:

Gattaca/ Az Akarat Diadala

A-fraid — Sun, 21 Nov 2010 13:58:25 +0000

Andrew Niccol 1997-ben megjelent filmje egy klasszikus science-fiction.
Valódi tudományos fantasztikum, mely érdekes témakörben merül meg.
Ez a genetika, vagyis az eugenikus (géneken alapuló) diszkrimináció. Ábrázolásmódja nem látványos, maga a cselekmény sem pereg. A tartalomtól válik feszültté a film.

Guanin, Adenin, Timin, Citozin.

„Tekintsd meg az Istennek cselekedeteit, mert kicsoda teheti tökéletessé, amit ő görbévé tett!” Prédikátorok Könyve.

„Megbolygatjuk az Anyatermészetet, de szerintem ezt maga a Természet akarja így.” Willard Gaylin

E két idézet remekül foglalja össze, jellemzi miről fog szólni a film.
Nagyon találó citálás, mely bevezeti ezt a remek produkciót, körvonalazza mire is számítson a néző.

A történetünk a nem is olyan távoli jövőben játszódik, ahol szinte napi rendszerességgel indulnak űrhajók a mindenségbe és az emberiség többé nem osztja meg magát faj, vallás, vagy hovatartozás alapján. Helyette egy olyan – nem hivatalos – kasztrendszer alakul ki, melyben a „tökéletes” genetikai beavatkozás segítségével születettek felsőbbrendűséget élveznek a „szabadon” születettek felett.

A főszereplőnk narrációja kíséri a rövidke előszót a tényleges események előtt. Ethan Hawke egy jövendőbeli űrhajós, aki egy héten belül a Titánra indul. Jerome Morrowról beszél, de ő nem Jerome Morrow. Hawke figurája csupán felveszi Morrow személyazonosságát.
Az alkotás tulajdonképpen döntő többségében múltidézés. Csak a végére tér vissza a történet a jelenbe.

Ethan Hawke valójában egy Vincent Freeman nevezetű férfi, aki „szabadszülött”, természetes úton jött a világra, anyaméhben fejlődött, génjeivel nem játszadoztak az orvosok, mint ahogy az abban az időben teljesen elfogadott volt. Ennek köszönhetően nem lehetett kiküszöbölni az öröklődő betegségeket és káros szokásokra való hajlamokat, egyéb nem kívánatos tulajdonságokat.
Vincent így – a társadalmi megítélés alapján – „selejtté” vált. Orvosai már születése pillanatában nagy bizonyossággal meg tudták mondani, hogy mikor és milyen módon fog meghalni.
Amíg ő abban a tudatban nő fel, hogy tökéletlen, és a szíve még negyven éves kora előtt elviszi, addig a szülei szó szerint „terveznek” neki egy kistestvért. Az öccse, Anton tökéletes génállománnyal rendelkezik és mindenben felülmúlja bátyját. Felidéződnek a gyermekkor, majd ifjúkor emlékei, melyek telve voltak versengéssel, a bizonyítás vágyával, az elérhetetlen utáni vágyakozással.
Vincent ugyanis űrhajós szeretne lenni, ám asztronauta csak a legkiválóbbak legkiválóbbjaiból válhat.A férfi azonban mindent hajlandó megtenni annak érdekében, hogy valóra váltsa álmait.
És itt jön a képbe Jerome Eugene Morrow (Jude Law), aki egy tökéletes génekkel rendelkező, mondhatni szuperember. Vincent az ő génmintáinak felhasználásával jut be a Gattaca nevezetű céghez, mely az űrutazásokat indítja. Egy „selejt” kerül az elitek közé.
Vincent minden egyes napja kínos odafigyeléssel zajlik. Hiszen itt génekről van szó, itt egyetlen darabka ledörzsölt hámdarab, egy szőrszál, vagy egy aprócska nyálpetty leleplezheti „alacsonyabb rendű” származását.
Ám történik egy gyilkosság, aminek következményeként, és elhullajtott szempilla miatt, felfedhetik jól kidolgozott, aprólékos álcáját. Nyomozás kezdődik a Gattacán és a hurok egyre szorosabb lesz a rejtőzködő körül. Egyre több nyom vezet felé, de az idő is egyre fogy a kilövésig, csak egy szempilla választja el élete álmától.

A Gattaca egy remek mozi, ami bevezet minket egy elsőre talán furcsa, de alapvetően emberi társadalomba. Az ember szerette mások fölé helyezni önmagát és erre jobbnál jobb mondvacsinált okokat talált ki.

Ebben a filmben is remekül mutatják be ezt az álfelsőbbrendűséget.
Ezen érdekessége mellett még egy komoly mondanivalója is van, ez pedig az akarat ereje, hiszen Vincent önnön képességeit meghazudtolva, saját határait átlépve éri el célját. Ahogy az az öccsével közös jelenetben is kiderül - amikor a tengerben úsznak -, hogy képes legyőzni erősebb, gyorsabb, okosabb testvérét.

„Nem tartalékoltam a visszaútra!”

Vagyis mindent beleadott és mindent feltett egy lapra.
Az alkotás igazi mondanivalója ebben áll, amit egy szórakozató és érdekes sci-fi-ben helyeztek el.
További érdekes szálként ott van Vincent és Morrow kapcsolata, a tökéletes és a tökéletlen ellentéte, a keserűség egyesítette őket, de a „selejtes” férfi nagy álma célt ad a nyomorékként tengődő, ám tökéletes génekkel rendelkező férfi számára is. A jelenet, amikor felküzdi magát a - nem véletlenül - spirál alakú lépcsőn, remek metaforája az alkotásban ábrázolt harcnak.
Emellett Law eszményi módon játssza a szerepét, a háttérből támogatja Hawke játékát, ami sokat segít a főszereplőnek is.

E két színész páratlan tehetsége nyilvánvaló, Law egyébként is előszeretettel szerepel sci-fi-ben, de legalábbis kedveli a szokatlan mozikat, míg Hawke remekül hozza a figuráját, és tőle sem állnak távol a változatos szerepek. Kapcsolata Uma Thurmannel – illetve a hajszál kínálása – a legmélyebb bizalom szimbóluma egy előítéletekkel mélyen barázdált életben, egy olyan társadalomban, ahol már születésedtől kezdve meg van határozva, hogy WC-t pucolsz, vagy az űrbe repülsz.
Egy álomgyilkos világban játszódik a film, melyben közel két órán keresztül csodálhatjuk az akarat erejét és végső diadalát.
Andrew Niccol, a Truman Show és a Terminál írója, a Simone rendezője – ahogy eddig is – nem akármilyen történetet vitt a vászonra. Hangulatában és megvalósításában nem áll annyira távol a jelenkortól, az ember közelebbinek érzi, mint a Star Wars-t mondjuk. Ehhez persze hozzájárul az emberiségre oly jellemző téma is, melyet részletesen mutatnak be és a legmélyéig feltárnak nekünk.

Hasonló tartalmak:

Casablanca (1942)

boreeester — Sun, 21 Nov 2010 11:07:00 +0000

Engem ért a megtiszteltetés, hogy írhatok erről a filmről, amit méltán tekinthetünk a filmtörténet egyik leghíresebb és talán legelismertebb gyöngyszemének. A rendező a magyar származású, Kertész Mihály volt, aki olyan életművet vonultatott fel maga után, amit bárki megirigyelhet. Többek között ő rendezte az 1914-es Bánk Bánt, és csak a hollywoodi karrierje során, több mint száz filmet rendezett. A film „mindössze” három Oscart söpört be:

Oscar-díj a legjobb filmnek – Hal B. Wallis, producer
Oscar-díj a legjobb rendezőnek – Kertész Mihály
Oscar-díj a legjobb adaptált forgatókönyvnek – Julius J. Epstein, Philip G. Epstein és Howard Koch

Tovább...

A történet a második világháború idején játszódik, a francia gyarmatként számon tartott Casablancában, valamint egyszer-egyszer a németek által megszállt Franciaország is felbukkan a főszereplők visszaemlékezéseiben.

Casablanca egyfajta menedék a koncentrációs táborok elől menekülőknek és a mindazoknak, akik ellenzik a háborút, de találkozhatunk kitoloncolt emberekkel is, mint például Rick (Humphrey Bogart), a főszereplőnk. Rick Casablancában talált otthont, miután kitoloncolták az Egyesült Államokból, majd Franciaországból is. Itt nyitott egy éttermet, ami a fekete útlevél kereskedelem egyik központjává vált. Ricket mindenki egy kiégett és goromba embernek tartja, mindaddig, míg fel nem bukkan Ilsa (Ingrid Bergman), egy fiatal hölgy az étteremben, oldalán Victor Lászlóval. Victor a franciák elsődleges célpontja, és mindenáron kézre akarják keríteni a háborúellenes tevékenységeiért.

A filmet olyan zseniális mellékszereplők és karakterek teszik tökéletessé, mint Sam, a fekete bárzongorista, aki egyfajta szócsőként is funkcionál. Nem mellesleg ő Rick hűséges barátja, aki már Franciaországban is mellette volt, majd elkísérte Casablancába. De nem elhanyagolható kulcsszereplő a francia csendőr, Reanult, aki mondhatni egy kis híd Rick és a hivatal között. Szinte a film elejétől érzékelhető, hogy nem egy gonosz szándékú ember, de nem akar emiatt bajba keveredni, viszont próbál mindig kiskapukat keresni. Ez vezet majd a film végkifejletéhez is, de azért most ne ugorjunk annyira előre.

Mivel a filmet 1942-ben készítették – ekkor ugye még javában tartott a háború – a hitelessége szinte megkérdőjelezhetetlen. A háború kimenete ekkoriban még igencsak kérdéses volt, azonban az nyilvánvaló, hogy a németek hatalmas előnyben vannak. Így nem véletlen, hogy felbukkan Strasser őrnagy, egy keménykezűnek mondott náci őrnagy, aki mindenáron kézre akarja keríteni Victor László.

Mivel a filmet főként romantikus filmként is számon tartják, ezért illene néhány mondatot rászánni. Mint kiderül Ricknek és Ilsának története volt, már Casablanca előtt, ám ez egy különös esemény folytán félbeszakadt. Mint kiderül, Victor és Ilsa házasok, ám akkoriban Ilsa úgy tudta, hogy Victor egy koncentrációs táborba került, ahonnan igencsak kétséges volt a szabadulás. Egy nap azonban kiderül, hogy mégiscsak kiszabadult, így Ilsa kénytelen volt visszamenni hozzá. Ezután Rick Casablancába utazik, és mélyen elfolytja az érzelmeit. Ekkor azonban felbukkan Ilsa és az érzések felszínre törnek. Mindketten harcolnak az érzelmeikkel és az általuk helyesnek tartott dolgokkal, és emiatt végülis teljesen kétes marad a történet kimenetele.

Végezetül pedig egy érdekes tény: Az American Film Institute (AFI) 2005-ben összeállított listája alapján hat, a filmben elhangzó mondat is bekerült minden idők száz leghíresebb filmidézete közé, így a Casablanca listavezető helyet vívott ki magának az idézetek számát illetően. A következők kerültek fel a listára:

"Here's looking at you, kid" - Rick Blaine mondja Ilsa Lundnak

"Louis, I think this is the beginning of a beautiful friendship."- Rick mondja Renault kapitánynak (Claude Rains), egyben a film befejező mondata. Szintén elhangzik Emir Kusturica 1998-as, Macska-jaj című filmjében, utalásként a Casablancára.

"Play it, Sam. Play 'As time goes by "- Ilsa mondja Samnek

"Round up the usual suspects"- Renault kapitány a reptéren mondja, Strasser meggyilkolása után.

"We'll always have Paris"- Rick mondja Ilsának a reptéren.

"Of all the gin joins in all the towns in the world, she walks into mine"- Rick Samnek.

Hasonló tartalmak:

Tökéletes Világ (A Perfect World) [1993]

A-fraid — Sat, 20 Nov 2010 19:32:23 +0000

A Klasszikus Filmek Hétvégén Clint Eastwood negyedik filmjével jelentkezem elsőként, mely sikeresnek bizonyult a mozikban és a kritikusoknál egyaránt.
Nem tagja az IMDB Top 250-es listájának, de előkelő 7,3-as értékeléssel bír, emellett valóban jó filmről van szó.
Úgy látszik Mr. Eastwoodnak az a sorsa, hogy színészként és rendezőként is sikeres legyen. Még tulajdonképpen gyerek voltam, amikor utoljára láttam, de már akkor is magával ragadott a két főszereplő – egy férfi és egy fiú – különös kapcsolata. Az a furcsa szeretetteljes kapocs, ami összekötötte őket.
Bizony, akkoriban még Costner is tudott játszani…

Egy tökéletes világban…

Esetlegesen vita tárgyát képezheti, hogy valóban klasszikusként értékelhető-e ez a film, de azt kétségkívül el kell ismerni, hogy egy kivételesen jó drámával van dolgunk.
Eastwood remek történetet választott, John Lee Hancock írta, aki mellesleg A Szív Bajnokainak írója és rendezője. Jól válogatta össze a színészeit – leginkább Costnerre és a kisfiút játszó T. J. Lowtherre gondolok, hiszen ketten viszik a hátukon a mozit. Alapjába véve róluk szól ez a szomorkás történet.

Kevin Costner, Robert „Butch” Haynes bőrébe bújt, aki egy hányatatott sorsú elítélt, aki megszökik cellatársával együtt. Sittes szobatársa azonban egy vadállat és ez lesz az a pont – illetve ok, amiért -, ahol a két főszereplő élete keresztezi egymást.
Butch cella cimborája beront egy házba, ahol egy Jehova család éppen reggelihez készülődik.
A balhéra összesereglenek a szomszédok, kénytelenek magukkal vinni a kis Phillipet, mint túszt. Folytatják útjukat Alaszka felé, miközben a texasi rendőr marsall, Red Garnett (Clint Eastwood) a nyomukba ered egész apparátusával.
Amíg a hajtóvadászat tart, Butch és Phill összebarátkozik, a másik szökevény megölésével végül már csak ketten róják a texasi országutat.

Utazásuk során számos helyen megfordulnak, több emberrel is találkoznak, miközben Haynes igyekszik kalanddá varázsolni a hajszát a fiú számára. Minél több időt töltenek együtt, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy kedvelik egymást, jól szórakoznak a másik társaságában, megkapják ezáltal azt, amire szükségük van.
A férfi és a fiú párhuzama szemmel látható. Mindkét karakter életében fontos tényező az apai szeretet hiánya. Bár Butch múltjának részleteit csak később ismerhetjük meg, Phill élete a szemünk előtt zajlik.
Róla csak annyit tudni, hogy javarészt apa nélkül nőtt fel, gúzsba kötve egy vallás által, ami nem hagyja, hogy igazán gyermek lehessen, ami megkülönbözteti a társaitól.
Ennek legékesebb példája az, hogy nem „Halloweenezhet”, nem vehet részt az ünnepben, ám új barátja mellett ebbe is része lehet. Sok más kaland mellett.

Egyértelműen Costner dominál a filmben, nem a gyerek Lowther, de kétségkívül remek párost alkotnak.
Az ember csendben figyeli, miként bontakozik ki a kapcsolatuk, hogy igyekszik Butch megvédeni a fiút, megadni neki, amit lehet, miközben őszinte vele – milyen ritkán őszinte a szülő a gyerekkel? – és megkísérli nevelni egy kicsit. Hozzájuttatni, a maga nyers módján, ahhoz a törődéshez, amire egy fiúgyermeknek szüksége van egy férfitől. Megpróbál példa lenni a számára, adni neki valami apai szeretetet, amit ő maga sose kapott meg.

Butch háttere különös, láthatóan nem arra törekedtek, hogy egy makulátlan embert mutassanak be nekünk. Egyszerűen csak egy embert kaptunk, jó és rossz tulajdonságokkal. Nem egyértelműek a cselekedetei, ki – ki döntse el maga, hogy milyennek ítéli meg a szereplőt. De azért összességében elmondhatjuk, hogy Costner szerepe alapvetően pozitív. Ugyan két gyilkosság is terheli a lelkiismeretetét, de ahogy azt Phillipnek is mondja - s ezzel tanúbizonyságát adja milyen fontos számára a fiú:

"Csak két embert öltem... életemben. Hogy megvédjem a mamám, meg téged."

A film szomorú, megható befejezést kapott, ami azonban kiteljesíti a történetet. Azt hiszem joggal sorolhatjuk klasszikusnak, még ha nem is olyan ismert alkotásról van szó.
Egy szép és szomorú produkció, mely hangulatában és témájában egyedülálló. Nem láttam még jobbat, ami ennél fokozottabban kihangsúlyozta volna egy apa személyének fontosságát. Butch drámája végső soron ebben az egyszerű dologban gyökerezik. Katarzisszerűvé emeli a finálét, hogy a legvégén a fánál, ahol a kisfiú és a férfi elbúcsúzik egymástól, megtudjuk azt is, miért mentek volna Alaszkába.
Remek példa ez a mozi az apaszerep nélkülözhetetlenségére egy ember, egy gyermek életében.
Az egész alkotást, a főszereplőket, a történetet ez mozgatja.

Ott van az ugyan Halloween alkalmából, de elhangzó és központi mondat:

„Adunk vagy kapunk?”

Ez a mondat még egy elemi részét tárja fel az alkotásnak, ami egyértelmű is.
Közhelyes dolog, hogy adni jobb, mint kapni. Nem is igaz. Valószínűleg mindkettő jó, egyformán jó.
A férfi egész életében csak azt látta és azt tanulta meg, hogyan kell elvenni, mégis meg tudott ajándékozni egy ismeretlen kisfiút élete legnagyobb kalandjával. Többet adott neki, mint azt valaha is el tudná képzelni.
És Phill is adott valamit Butch-nak. Pont azt, amire a legnagyobb szüksége volt.
Egy tökéletes világban talán jobb életben lehetett volna részük. Egy tökéletes világban, talán apa és fia lehettek volna. De tökéletes világ nincsen…

Hasonló tartalmak:

Volt egyszer egy vadnyugat (1968)

wouhn — Sat, 20 Nov 2010 16:40:45 +0000

A ’60-as években nagyon ment a szekér Sergio Leone rendező számára. Akkoriban még a western műfaj virágkorát élte és az emberek rajongtak a vadnyugati filmekért. Most már más időket élünk, a műfaj megkopott és meg kell hagyni, hogy ezek a régi filmek sem ragyognak már olyan fényesen. Csak a legnagyobb tisztelettel tudok megemlékezni a Volt egyszer egy vadnyugatról, de sajnos engem nem ragadott annyira magával.

Díjak és jelölések

David di Donatello-díj: 1969 díj Bino Cicogna (legjobb film, megosztva a Lány pisztollyal című filmmel)
Golden Screen-díj (NSZK): 1984 díj az év egyik legsikeresebb mozifilmjének
Laurel-díj: 1970 Charles Bronson (3. legjobb férfi mellékszereplő)
Szaturnusz-díj: 2004 jelölés Legjobb DVD-kiadás klasszikus filmek kategóriájában

A cikk ide kattintva folytatódik...

Ha szépen akarok fogalmazni, akkor azt kell mondjam, hogy szinte 100%-ig karakterközpontúra álmodták meg ezt a mozit. Egy-egy dialógusnál és magánál a történetnél is fontosabbak voltak az emberi pillanatok, hőseink arcrezdülései és a végtelenségig elnyújtott hatásszünetek. Ha mindezt valamivel őszintébben akarom leírni, akkor elmondható, hogy rendkívül vontatott és unalmas volt a film, ami már mai szemmel nem túl nyerő.

Szinte valamennyi jelenetre jellemző, hogy elnyújtották, sokáig csak bámultuk a farkasszemet néző szereplőket, akik egyetlen értelmes mondatnál többet sem említettek. Kissé csalódás mindez, sokat elvesz a hangulatból, amit viszont elég jól eltaláltak.

Kétségtelen az is, hogy nem a páratlan és fordulatos történetére lehet legbüszkébb a film. Az események ugyan haladtak szépen sorba, de ha valaki a végén visszagondol az egészre, nem esik le az álla. Azt hiszem az ilyen típusú alkotásoknál a hangulat a legfontosabb, amelyhez hozzájárult Ennio Morricone páratlan zenéje. A kevés dialógus előnye, hogy több idő marad a zenére, amit volt alkalmunk sűrűn hallani.

A legnagyobb pozitívumot a színészek hozták, akik nevével könnyen eladható vált a műremek. Charles Bronson, Henry Fonda és a lenyűgöző szépségű Claudia Cardinale kitettek magukért, hogy közelebb hozzák a nézőket. Az ő teljesítményükön állt vagy bukott minden. Szerencsére jól oldották meg feladatukat, a kapott díjak és jelölések is jól példázzák ezt.

A díszletek, a helyszín és minden más magán hordozza Leone stílusát. Az IMDB Top 10 hétvége kapcsán volt szerencsém megnézni a Jó a Rossz és a Csúf című mozit, amely ugyancsak a kitűnő olasz rendező keze nyomát dicséri. Nekem az utóbbi alkotás jobban tetszett, de ez csak az én véleményem.

Magára a sztorira nem szeretnék kitérni, a szokásos dolgokat kapjuk: pénz, hatalom, bosszú, stb.

Összességében egy lassan építkező western, amely ki lett hegyezve a karakterekre, a történet szinte elhanyagolható. A látványvilág és a zene jó hangulatot teremt, amit a vontatottság kissé leront. Ettől függetlenül méltán híres klasszikus, amit minden rajongónak látnia kell.

Hasonló tartalmak:

My Fair Lady [1964]

Sat, 20 Nov 2010 14:26:20 +0000

Kicsit nehezemre megy elkezdeni ezt az élmény beszámolót. Az első bekezdésnek ez az ötödik verziója, és még mindig nem tudom, mi fog kisülni belőle. Az első ötletem az volt, hogy megpróbálom összeszedni az indokokat, miért is kerülhet be egy musical a klasszikus csomagba, hiszen ez a műfaj nem tartozik a legnépszerűbbek közé. Aztán megnéztem, milyen díjakat söpört be a My Fair Lady és rájöttem, hogy túlaggódom a dolgot. Egy ilyen dicsőségfal magáért beszél! Csak Oscarból nyolcat kaptt a következő kategóriákban:

Legjobb film [Jack L. Warner]
Legjobb rendező [George Cukor]
Legjobb férfi főszereplő [Rex Harrison]
Legjobb operatőr [Harry Stradling Sr.]
Legjobb jelmeztervezés [Cecil Beaton]
Legjobb látványtervezés [Cecil Beaton, Gene Allen és George James Hopkins]
Legjobb hang [George Groves]
Legjobb filmzene [André Previn]

tovább>>

A My Fair Lady főhősnője Eliza Doolittle (Audrey Hepburn), egy egyszerű virágárus lány, aki úgy próbál meg pénzt keresni, hogy ibolyacsokrokat árul a gazdagok környékén. Egyik este egy furcsa alakra lesz figyelmes, aki az emberek között álldogálva bőszen jegyzetel a noteszába. A fiatal lány azt hiszi, hogy a férfi rendőr, és azért jött, hogy őt letartóztassa, úgyhogy megpróbál jelenetet rendezni. A járókelők Eliza pártjára állnak, a legbefolyásosabbnak tűnő Pickering ezredes (Wilfrid Hyde-White) személyesen kéri meg a rendőrt, hogy hagyja békén a lányt. Csakhogy a rend őre nem a rendet őrzi, hanem a szép kiejtést. Ő ugyanis Henry Higgins nyelvészprofesszor (Rex Harrison), aki nem mellesleg családja révén az angol elit tagja. A két férfi bemutatkozik egymásnak, és kiderül, hogy Pickering ezredes az az amatőr nyelvész, akivel Higgins professzor már több levelet váltott, és nagyon szeretne találkozni.

Eddig nem túl izgalmas a történet. Akkor fordul nagyot a világ, amikor a férfiak beszélgetése során az (nem) kicsit arrogáns professzor kijelenti, hogy bárkiről elhiszik, hogy egy igazi úriember/-hölgy, amint jó a kiejtése. Fogadást köt a két férfi, hogy a durva tájszólással beszélő Elizát Higgins hat hónap alatt úgy kikupálja, hogy az elit társaság is befogadja őt maguk közé. Eliza először fejvesztve rohan az őrült fazonoktól, de végül visszamegy Higginshez, hogy megtanuljon szépen beszélni, mert bízik benne, hogy akkor elmehet boltos kisasszonynak dolgozni. Eliza beköltözik a professzorhoz, és megkezdődik az "edzés".

A lány nagyon szenved, mert Higgins durván hajtja, de szerencsére ott van Pickering ezredes, aki kedves apa figuraként mindig segít Elizának. Találkozunk Higgins anyjával (Gladys Cooper) is, aki szintén megkedveli Elizát, később a film folyamán fiával szemben az ő pártjára áll. De ne szaladjunk ennyire előre. Szóval Pickering és Higgins tesztként elviszi Elizát a lóversenyre, ahol Mrs. Higgins gondoskodására bízzák őt. Itt találkozik a lány az ifjú Freddy Eynsford-Hillel (Jeremy Brett), aki első látásra halálosan beleszeret Elizába. Hihetnénk, hogy tökéletesen alakulnak a dolgok, de a tuskó Higgins professzor szó szerint tárgyként kezeli Elizát, így természetesen azt sem veszi észre, ha megbántja őt. Vagy, ne adj' Isten, hogy beleszeretett.

Na jó, nem mesélem tovább a történetet, hagyok valami izgalmat a filmre is. Vagy a könyvre. Aki olvasni is szeret, és érdekli Eliza története, az olvassa el G.B. Shaw Pygmalion című drámáját, ami alapján a My Fair Lady készült. Én még nem vettem hozzá a bátorságot, hogy belekezdjek, de kizártnak tartom, hogy ne zseniális legyen. A film is az.

A zenéről eddig nem írtam, de a musical címkre remélem nyilvánvalóvá tette, hogy a szereplők énekelnek és táncolnak. Sokat. Ez csak az egyik ok, amiért első sorban a nőknek ajánlom ezt a filmet, főleg csoportos nézésre, a másik maga a történet. Csajok falkában iszonyatosan jól tudnak egyrészt drukkolni Elizának, hogy álljon már a sarkára, másrészről pedig hüledezni Higginsen és a módszerein. Ja, a zenével kezdtem a bekezdést. Audrey Hepburn annyira (bármennyire is utálom ezt a szót, de akkor is) bájos, még a dalokban is tökéletesen játssza Elizát, és erre kitűnő bizonyíték a lenti videó - az egyik legismertebb dallal a filmből. A daloknál tényleg csak a színészi teljesítményére érdemes oda figyelni, a hangért a kredit egy Marni Nixon nevű énekesnőt illet (kivéve a Just You Wait, Henry Higgins és a Wouldn't It be Loverly c. dalokat, amiben Hepburn is énekel), aki karrierje során más színésznőknek is "kölcsön adta" már a tehetségét. Egyébként ugyan így járt Jeremy Brett is, annak ellenére, hogy ő jó énekesnek számított. Aztán meg figyeljétek Rex Harrisont! Nem csodálom, hogy Oscar-díjjal jutalmazták ezt az alakítását! Kár lett volna, ha nem ő kapja meg a szerepet, hanem Peter O'Toole, ahogyan azt Warner eredetileg szerette volna.

Hasonló tartalmak:

Híd a Kwai folyón (1957)

wouhn — Sat, 20 Nov 2010 08:42:32 +0000

A Nagy Klasszikusok Hétvége nyitányaként ismerkedjünk meg ezzel az 1957-es filmtörténeti remekművel. A Híd a Kwai folyón egy kultikus háborús klasszikus, amely jól kiállta az idő próbáját. Még mai szemmel is lenyűgöző alkotás, amely képes lekötni a nézőt. Az IMDB toplistájának 78. helyén áll jelenleg, értékelése 8.4, amely körülbelül 60.000 szavazatból tevődik össze. Ebből is látszik, hogy ezt a mozit még a mai napig sem lehet leírni.

Díjak és jelölések:
Golden Globe díj (1958) - Legjobb rendező: David Lean
Golden Globe díj (1958) - Legjobb színész - drámai kategória: Alec Guinness
Golden Globe díj (1958) - Legjobb film - drámai kategória
Oscar-díj (1958) - Legjobb film: Sam Spiegel
Oscar-díj (1958) - Legjobb rendező: David Lean
Oscar-díj (1958) - Legjobb férfi főszereplő: Alec Guinness
Oscar-díj (1958) - Legjobb operatőr: Jack Hildyard
Oscar-díj (1958) - Legjobb adaptált forgatókönyv: Carl Foreman, Pierre Boulle, Michael Wilson
Oscar-díj (1958) - Legjobb vágás: Peter Taylor
Oscar-díj (1958) - Legjobb filmzene: Sir Malcolm Arnold
Oscar-díj (1958) - Legjobb férfi mellékszereplő jelölés: Sessue Hayakawa

A cikk még nem ért véget, ide kattintva folytatódik...

Azt hiszem az imént felsorolt díjak és jelölések önmagukért beszélnek. Az 1958-as esztendő meghozott David Lean rendezőnek mindent, amire egy direktor vágyhat. Igaz nem csak ezzel az egy filmmel büszkélkedhetett, de egész biztos nagy örömben volt része a fogadtatás láttán. Nem mellesleg David Lean felelős az Arábiai Lawrance-ért és a Doktor Zsivágóért.

A Híd a Kwai folyón az 1943-as esztendőbe kalauzol bennünket, Ázsiába. Egy hadifogolytábor mindennapjait mutatja be, akiket rákényszerítettek a japánok, hogy hidat építsenek nekik. Egyik főszereplőnk Nicholson ezredes, akit az utánozhatatlan Alec Guinness kelt életre. Akinek nem cseng ismerősen az azóta már elhunyt színész neve, csak annyit mondok: Obi-Wan Kenobi.

A mozi akár egyfajta propagandafilm is lehetne, hiszen elég egyoldalúan mutatja be a brit katonák és a japán haderő konfliktusait. Legalábbis az elején ez volt az érzésem, de az idő előrehaladtával kezdett kisimulni a dolog. Ettől függetlenül igaz, hogy az angolszász katonákról szól minden. Az ő nemességüket, páratlan kitartásukat mutatja be a film és emeli egy magasabb szintre. Eközben a japán elfogók gátlástalan gonosztevőnek tűnnek, de ez az éremnek csak az egyik oldala.

Jól átadták a nézők irányába a brit makacsságot és arroganciát. A probléma abból adódott, hogy a genfi egyezmény értelmében a tisztek megtagadták a fizikai munkát, aminek a tábor őnagysága, Saito ezredes nem örült túlzottan. Kétségtelen, hogy az angolok elérték céljukat, még a halál árnyékának völgyében sem engedtek.

A propaganda-jelleg tovább erősödött, amikor a britek a fejükbe vették, hogy bizony korrektül megépítik a hidat és megmutatják fogva tartóiknak és ezzel együtt az egész világnak, hogy mennyivel többet érnek emberileg.

A dolgok akkor kezdtek érdekes fordulatot venni, amikor a másik főszereplőnk, Shears csodával határos módon megszökött a táborból és találkozott egy különleges egységgel, akik az ominózus hidat akarták felrobbantani. A férfi ismerte a terepviszonyokat, ami jól jött a katonáknak.

A film vége nem túl rózsás, de ne is csodálkozzunk, ilyen a háború. Végül a híd csak felrobban, óriási katasztrófát okozva. Főszereplőink többsége nem éli meg a másnapot.

Összességében egy hatalmas klasszikus, amely mind a mai napig kimagasló szórakozást nyújt. Páratlan filmélmény a régmúlt hatalmas színészeivel. Aki még nem látta, kölcsönözze ki gyorsan.

Hasonló tartalmak:

A remény rabjai(The Shawshank Redemption)

A-fraid — Sun, 29 Aug 2010 18:08:32 +0000

Az IMDB Top 10 Hétvége lassan véget ér, s én is adós maradtam e film kritikájával, ám most pótlom elmaradásom és pár mondatban elmesélném, hogy miért ez az alkotás az IMDB több tízezer filmje közül a legjobb.
Stephen King kisregényét Frank Darabont rendező vitte vászonra, hogy az emberek egy nem mindennapi filmmel szembesülhessenek, amikor gyanútlanul leülnek, hogy: Most megnézik A remény rabjait.

Folytatás…

Stephen King a kedvelt íróim közé tartozik, ám ő elsősorban horror munkássága miatt ismert, ezen írása mégis egy „közönséges”, egy végtelenül egyszerű, s ugyanettől mély történet.
Kingnek e kisregényét nem olvastam, tehát csak a mások által elmondottakra alapozva vagyok kénytelen elhinni, hogy Darabont szinte kínosan ragaszkodott az eredeti műben leírtakhoz.
Nekem minden esetre, Darabont (aki a Halálsoront is rendezte), illetve King neve már elegendő lenne, hogy rászánjam az időt a mozi megnézésére. És több mint 2 óra után úgy álltam fel, hogy: Ez megérte!
Mit megérte, a fim végig elfoglalt, megfogja az embert az egyszerű cselekmény, melyben üresjárat még sincsen, a holt időket – amik azért egy börtönben gyakoriak – Freeman narrációjával ívelték át.
Ezzel a film elejétől a végéig pereg, egyszerűsége ellenére remek szórakozást nyújtva, a páratlan kohézió szembetűnő.

Fentebb már elsütöttem pár lényeges címszót a történettel kapcsolatban, így hát akkor lássuk is miről is beszélhetünk az alkotás kapcsán. Darabont nagyon jól tette, hogy nem nagyon nyúlt bele King drámájába. Ennek köszönhető, hogy a vásznon/képernyőn is átsejlenek az író stílusjegyei, szokásai.
Alapvetően szokatlan az egyszeri King olvasónak, vagy King film nézőnek, hogy A remény rabjaiban az égvilágon semmi szokatlan nincsen. Se horror elem, se természetfeletti, semmi, ami eddig tőle megszokott volt.
E film ereje pont abban áll, hogy egy szokvány témát, mondhatni klisét mutat meg, ám mindezt apró sajátosságokkal megtűzdelve – egyedi stílusban tárja a néző elé.
Jelen esetben egy férfi tárgyalásával kezdődik e történet, mely során megtudhatjuk, hogy Andy Dufresne-t (Tim Robbins) a feleségének, illetve az asszony szeretőjének meggyilkolásával gyanúsítják.
Itt kegyetlen emberként állítják be őt, s végül el is ítélik:
Élete fogytáig a Shawshank börtön falai közt kell élnie. Ez a börtön az igazságtalanság és a kegyetlenség játszótere, amiben mégis már-már boldogan töltik büntetésüket az elítéltek. A brutális smasszer, Hadley (Clancy Brown) és a képmutató, kegyetlen és természetszerűen gonosz börtönigazgató (Bob Gunton) gyakori terrorja mellett, szinte mindenki képes megbarátkozni az új rendszerrel mely szerint mostantól élniük kell. A frissen odakerülő Andy keserves leckék sorozatát kell megtanulja, hogyan is zajlik, miképp élhető a falak között az élet. Ebben nagy segítségére lesz jó barátja, Red (Morgan Freeman), aki régi lakója már a börtönnek, de seftesként szinte bármit képes bejuttatni a jól őrzött falak közé, akármit megszerez.
A két férfi összebarátkozik, majd Andy megkezdi érvényesülését a Shawshankben.

A civil életben bankár volt, tehát a börtönőrök pénzügyi tanácsadásával kezd, ám tevékenységére felfigyel a korrupt igazgató is, aki ráveszi, hogy segítsen neki illegális üzelmeiben. Andy végül ezt felhasználva szolgáltat igazságot. Ugyanis Andy megelégeli a rozsszándékú és embertelen igazgató folytonos kíméletlenkedéseit és megszökik. Ám arról gondoskodik, hogy a gonosz elnyerje a büntetését, illetve barátja is megtalálhassa, ha valaha is elhagyhatja a kótert.

A remény rabjai egy szerfelett puritán munka, semmi cicoma, nyersnek tűnő, ám mégis elegáns finomsággal ábrázol. Még az erőszak és a kegyetlenség megnyilvánulásai sem kísérleteznek a vizuális sokkolással. A zaklatottságot másként idézi elő az emberben. A közölt gondolatokkal, a történések mélységével plántálja el a nézőben a mondanivalóját, és mégis, mindeközben nem tolakodó.
Darabont csipke finomságú, kifinomult mozit alkotott mely mégis borzasztóan durva lelki történésekre koncentrál. E különös ellentét kellemes feszültséget teremt a filmben és az emberben is egyaránt. Sokat foglalkozik az ún. „intézményfüggőség” kérdéskörével, melynek brutalitását azt hiszem nem is igazán érthetjük meg. Talán érzelmileg megközelíteni sincs esélyünk.
Egy olyan helyzet, melyben hosszú-hosszú időn keresztül egy bizonyos, változatlan rendhez kellett nagy nehezen hozzászokni, s egyszer csak mindez felborul, mert vissza kell szokni – egy most már teljes mértékben idegen – új, sokkal nagyobb sebességgel változó rendszerre.
Azt hiszem, hogy ezt az emocionális paradoxont az ember képtelen felfogni és nagyon nehezen képes csak kezelni. Ebben az esetben az oly áhított szabadság jelentősége is eltörpül, és ez remek példája, hogyan alakulnak át az értékrendek, hogy mit képes az ember megbecsülni, miképp helyez át, tologat dolgokat ebben az értékrendben.
Ám mégis a legfőbb mondanivaló – talán – a reménybe vetett hit, mely a szabadulás vágyán túlmutat.
Az áhított cél elérésnek vágyára utal, mely lehet akármilyen távoli is, végső soron nem annak elérése a lényeg, hanem az élet maga, hisz a céltalan élet nem is élet.
Egy szerény választás az egész. Választás az élet és a halál között.
Mégis, Morgan Freeman hozza az ellenpéldát – Andy attitűdjének ellentettjét – vagyis a lemondást.

„A remény veszedelmes dolog. A remény megőrjíti az embert. Semmi szükség rá idebenn!”

Darabont filmjének – inkább King írásának szereplői – mind bűnözők, elítéltek, akik valamilyen bűncselekmény elkövetése miatt raboskodnak. De nem ez a lényeg, a helyszín, a szabadság korlátoltságának hangsúlyozása, a behatároltság ábrázolása számít, hiszen Andy-n és Red-en kívül senkiről sem tudni, hogy mit követett el. Sőt, Red-ről is csak annyit tudni, hogy gyilkolt.
De hogy azt miért tette, kit ölt meg és milyen körülmények között arról a csekélynél is kevesebb az információ.
Alapvetően nem a börtön és nem az elítéltek számítanak. Legalábbis nem a szó szoros értelmében.
A lelki folyamatok, a jellemek változásai, a személyiségek árnyalatai teszik érdekessé ezt a filmet.
Amely 1994-ben 7 Oscar jelölést kapott, de a Forrest Gump mellett nem sok babért aratott, talán méltatlanul, hiszen van olyan nagy film, mint az említett.
Annyi biztos, hogy mindenkinek egészségére válna a film megtekintése.

Hasonló tartalmak:

Száll a Kakukk Fészkére (1975)

boreeester — Sun, 29 Aug 2010 16:53:49 +0000

A film 1975-ben készült, Ken Kesey azonos című regénye alapján. A rendezői széket Milos Forman foglalhatta el, akinek több, ehhez hasonló kultfilmet is köszönhetünk. [Példának okáért: Hair, Fekete Péter, Egy szöszi szerelme, Goya kísértetei, Ember a Holdon.] Az alkotást öt Oscar-díjjal jutalmazták, ami azért is rendkívüli, mert mind az öt legfontosabb jelölést megnyerte, úgymint legjobb rendező, legjobb film, legjobb női és férfi főszereplő, valamit a legjobban adaptált forgatókönyv. Érdekességként még elmondanám, hogy Ken Kesey nem nézte meg a filmet, mert elmondása szerint teljesen megváltoztatták a történet mondanivalóját azzal, hogy nem Bromden főnök szemszögéből mutatták be a sztorit.

Tovább...

A film főszereplője egyértelműen Patrick McMurphy (Jack Nicholson), aki úgy gondolja, hogy sokkal könnyebben szabadul a börtönből, ha elmebetegnek tetteti magát. Így kerül be egy elmegyógyintézetbe. Eleinte próbálja jól érezni magát, hiszen már nincs börtönben, és a kiszabadulás is kézzelfoghatóbbá és közelivé válik, legalábbis ő úgy gondolja. De ahogy telik az idő, McMurphy egyre jobban szembesül azzal, hogy a bentlakókat elnyomják, mégpedig nem más, mint az osztályvezető, Ratched nővér. A férfi próbálja felrázni társait, kisebb lázadásokat szít, hogy megdöntse a nővér szadista uralmát, ám az egyik ápoló rádöbbenti, hogy a dolgok ebben az intézetben nem úgy mennek, ahogy azt ő képzeli. Hiszen a legtöbb beteg önként jött be az intézetbe, és bármikor szabadon távozhat.

Ennek ellenére McMurphy nem adja fel, és minden apró lehetőséget megragad arra, hogy rádöbbentse társait, hogy a való élet mennyivel jobb, mint a bent töltött önkéntes „rabszolgaság”. Forman ezt mondja Ratched főnővérről: "Ő nagyon veszélyes, mert igazán hisz abban, amit csinál. Láttam már hasonló helyzetet és tudom, hogy a bajba került hatalom bármit és bárkit feláldozna, csak hogy bebizonyítsa az igazát." McMurphy minden egyes alkalmat megragad, hogy ellentmondjon a nővérnek, és megdöntse hatalmát, ám idővel ez lesz a végzete.

Egy kinti foglalkozás alkalmával megismeri Bromden főnököt akit ő csak Főnökként emleget. Mindenki úgy tudja, hogy a Főnök süket-néma, ám ennek ellenére McMurphy foglalkozik vele, és talán ő az egyetlen, aki valamilyen szinten közel kerül hozzá. Egy eletrosokk kezelésen viszont kiderül, hogy a Főnök korántsem süket-néma, csak egyszerűen nem látta értelmét annak, hogy megszólaljon. Ők ketten eltervezik, hogy megszöknek az intézetből, és Kanadába mennek. Ennek örömére McMurphy elhívja két „barátnőjét” az intézetbe, hogy a búcsúestén egy kis szórakozást adjanak az ottmaradtaknak, vagy még inkább, hogy meggyőzze őket arról, hogy a való világ mennyivel jobb, mint az intézet. Candy lefekszik Billy Bibbittel, aki a szorongásai miatt került be az intézetbe.

Másnap reggel Ratched nővér arra érkezik be, hogy minden össze lett törve-zúzva, Billy-t meztelenül találja az egyik szobában, és egyből megfenyegeti, hogy elmondja az anyjának, hogy mit tett. Erre Billy annyira megijed, hogy egy törött üveggel megöli magát.
McMurphy és a Főnök annyire berúgtak előző este, hogy elaludtak a nyitott ablak mellett. Amikor férfi észreveszi, hogy mi történt Billy-vel, ráveti magát Ratched nővérre, és elkezdi folytogatni. Ám az ápolók leütik, és elviszik. Másnap este kerül csak vissza a többiek közé. A Főnök próbálja ébresztgetni, hogy végre elszökjenek, ám rájön, hogy McMurphy soha többet nem megy már sehova, ugyanis gyakorlatilag egy élőhalottat, vagy, ha úgy tetszik, zombit csináltak belőle, ugyanis elvégeztek rajta egy lobotómiának nevezett műtétet, ami során eltávolítják az agyának egy részét, így gyakorlatilag képtelen érzékelni a külvilágot és önmagát.

Alapvetően én egy zseniális filmnek tartom a Száll a kakukk fészkére című filmet, ha lesz lehetőségem a könyvet is el fogom olvasni mindenképpen. Csak ajánlani tudom mindenkinek, de azt kell, hogy mondjam, mindenképpen fel kell rá lelkileg készülni, mert igencsak megrázó film. Leginkább a vége. De egyúttal rengeteg kérdést is felvet. Én még anno média-órán láttam először, és teljesen sokkolt a végkifejlet. Milyen jogon csinálhatják ezt egy emberrel az embertársai? Hiszen nincs jogunk ezt tenni valakivel, akinek ugyanannyi joga van élni, mint nekünk. Nem tartom tisztességesnek ezt az eljárást. Sőt megalázó dolog valakit ilyenné tenni. Azt kell mondanom, ennél még a halál is gerincesebb gyilkosság. De ez csak egy vélemény a sok közül. Még egyszer csak ajánlom azoknak, akik szeretnek gondolkozni a filmeken. Ezen mindenképpen lehet!

Hasonló tartalmak: